Szeredi Pál: A nemzetépítő demokratikus ellenállás dokumentumai 1968-1987 (Pilisszentkereszt, 2017)

Felirat közös ügyeinkben

ban olyan szerzőkre bukkant, mint Hunyady Sándor, Kós Károly, Kuncz Aladár, Dsida Jenő (többek között Eminescu-fordításokkal), Bartalis János, Szemlér Ferenc, Németh László, Ligeti Ernő, Szentimrei Jenő - más évfolyamokban pedig még a vitapartnerrel, Gaál Gáborral vagy József Attilával is lehet találkozni, E. Fehér még akkor is úgy érezte, hogy igaza csak neki lehet. Hogy miért? Mert Gaál Gábor szemben állt a Helikonnal, ha olykor - a cenzúra miatt - óvatosan fogalmazott is. Nem feszélyezik a Réz Pál által felsorolt nevek sem, ítéletét - fütyülve arra, hogy a romániai magyar irodalom törzsébe döfi tollát - fenntartja. Fenntartja, s a „veszett” jelzőt is alátámasztja: „Nem én szélesítem ki a nacionalizmus fogalmát, hanem a nacionalista ideológia hatása volt sajnálatosan széles a két világháború között. Ami pedig a veszett jelzőt illeti, úgy gondolom, Európában a XX. században bármily nemzeti előjellel ellátott nacionalizmus bízvást illethető ezzel a jelzővel.’’ („Veszett nacionalisták”; Elet és Irodalom, 1964. szept. 5.)

Hogy E. Fehér képtelen termékeny szellemi kapcsolatba lépni e „veszett nacionalistákkal” és tanítványaikkal, akik a mai romániai magyar irodalomban fontos szerepet töltenek be, arra még visszatérek, előbb azonban a szlovákiai vonatkozásokat kell felidéznem, hiszen E. Fehér ott érzi magát elsősorban illetékesnek. Ellenőri szerepét is ott gyakorolja a legdurvábban, s törvényszerű, hogy leghevesebben Turczellel szemben. Volt már arról szó, hogy a „deheroizálás” képviselőinek sikerült olyan látszatot teremteniük, hogy a magyar kultúrpolitika szellemében dolgoznak. Turczel ténynek hívén e látszatot, magát a kultúrpolitikát is bírálta idézett előadásában. (Hét. 1968. dec. 8.) S amikor E. Fehér ezt a kapóra jött félreértést visszautasította, nem érte be ezzel, hanem megragadta az alkalmat, hogy Turczel egész szemléletét az elvtelenség gyanújába keverje. „Amíg egyik oldalon, a kommunisták oldalán inkább csak a tévedéseket észleli, a másik oldalon a viszonylagos pozitívumokat hangsúlyozza.” Jellegzetes példája ennek - úgymond -, hogy Turczel a Sarló kezdeti szakaszát, amikor a nemzeti jelleg erősebb, mint a szociális érdeklődés, előnyben részesíti, túlhangsúlyozza a későbbi szakasz rovására. (Haladás és nemzeti öntudat. Népszabadság 1968. dec. 15.) Ezzel szemben az az igazság, hogy Turczel említett előadása nagyon is éberen vigyáz arra, hogy a magyar polgári pártok pozitív szerepének viszonylagosságát hangsúlyozza, s nem a Sarló romantikus időszakának nemzeti fele98