Szeredi Pál: A nemzetépítő demokratikus ellenállás dokumentumai 1968-1987 (Pilisszentkereszt, 2017)
Felirat közös ügyeinkben
Péter írt. (Virtus, „kivagyiság” vagy valami több? Népszabadság, 1968. okt. 26.) Szóvá lehetne még tenni, hogy ebben az akusztikában Nemzet-voltunk mibenlétéről elmélkedve a népi írókon nőtt kritikus is - akár Faragó - csak balsejtelem és dicsekvés végleteiben éri tetten a nemzeti érzést, holott a felelősség és a teremtés példáiról máskor maga is elég meggyőzően tudott írni. (Bata Imre. Napjaink. 1970. szept.) Eltorzult irodalom Sikamlós terep ez, mert az ember, ha új jelenségeket bírál, könnyen keveredhet a konzervativizmus gyanújába. Ezért nem árt, ha itt is jelzem, hogy irodalmunk 1955 óta zajló történetét én is a regenerálódás, a korszerűsödés és gazdagodás időszakának tartom. Különösen prózánk lett sokkal modernebb: józanabb, filozofikusabb, szigorúbb, pontosabb és érdekesebb is, tehát művészibb, mint azelőtt volt. De más is történt. Abból, amit Jókai, Mikszáth és a Nyugat két nemzedékének nagyjai az emberről és a világról tudtak, sok mindent elfelejtett. Horizontja szűkösebb lett, levegője állottabb, világképe szürkébb, pszichológiája szimplább, mesélőkedve szegényesebb, és sorvadásnak indultak ama készségei, amelyek révén egy Kosztolányi vagy Gelléri Andor Endre — minden józanságuk, ha úgy tetszik, ironikusságuk ellenére is — a csodát, a létezés magasabb értelmét még érzékelni tudták. S ugyanakkor többen az eleven valóságot, a fogható dolgok igézetét is eladják szikár példázatok kopott garasaiért. Tendencia ez, s bár nem kizárólagos, mert vannak, akik fölötte állnak, de így is erős, hitelét kitűnő művek is fedezik. Értékének részlegességét azonban ez sem teheti kétségessé. És az sem, hogy nagy oka kell legyen annak, ha több író ösztöne ilyen irányba fordult. Mert tény, hogy a legújabb magyar próza a zsugorodást, az emberi szerep degradálódását nemcsak ábrázolja, nemcsak szenved tőle, de sokszor tudomásul is veszi. Talán ezért szaporodtak úgy el benne a nem egészen normális emberek: a vagányok, csavargók, markecolók, részegek, félbolondok és bohémek. Ok mondhatnak és tehetnek akármit, dolgaikat nem kell a politika, az erkölcs, de még a pszichológia és a filozófia normáinak sem alávetni. Persze van ennek a tendenciának nemesebb oka és értékesebb hozadéka is. Az ilyen figurák mindig a tilalmasság határain mozoghatnak. Oldottságuk, nyitottságuk vagy gátlástalanságuk révén ők még végle65
