Szeredi Pál: A nemzetépítő demokratikus ellenállás dokumentumai 1968-1987 (Pilisszentkereszt, 2017)
Párbeszéd: Akikkel lehet és akikkel nem
nek, ha van egyáltalán ilyen ambíciójuk. Az idősebbek, az én nemzedékem és az előtte járók, kiegyeztek, ismétlem kiegyeztek (és nem megegyeztek) a rendszerrel: nem bántják egymást. Munkáik megjelenhetnek, íróasztalfiókokban nincsenek kéziratok, legfeljebb dilettáns próbálkozások. Minden valamire való író, népi és urbánus, kiadhatja összegyűjtött munkáit, beleértve könyvtári polcokon porosodó, sárguló újság- és folyóirat oldalakról lemásolt cikkeit és tanulmányait. Elősegíteni munkáik megjelenését külföldön, amire kérnek bennünket a „magyar irodalom érdekében”, bizonyos mértékig a kommunista rendszer legalitását szolgálja. (Lám, ha ilyen munkák megjelenhetnek Magyarországon, akkor mégsem olyan rossz a helyzet.) A nyájas nyugati olvasó nem tudja, hogy miért jelenhetnek meg egyes munkák, s a megjelenésük nem okvetlenül a szabadság jele, az alkotás zavartalanságának bizonyítéka. Nem azt akarom mondani, hogy ellene vagyok mai magyar munkák külföldi megjelenésének. Irodalmi képviselőm (S. J. Greenburger) tette a legtöbbet a mai magyar irodalom amerikai megismertetésére, az ideát megjelenő munkák jórészét ő helyezte el. Amikor segítségem kéri, főleg a válogatásban és a fordítás ellenőrzésében, a legnagyobb készséggel állok a rendelkezésére. Ez természetes, de mindig átjár valami különös érzés, rám ül egy lidércnyomás, hogy végső fokon az ilyen és hasonló erőfeszítések a magyar irodalom ügyét szolgálják-e vagy a kommunista rendszerét, mert a kettő tragikusan (és stratégiailag) összefügg. Egy mondat a zsarnokságról... Talán ennek a kérdésnek a tisztázása indíthatná el a párbeszédet. * * 42
