Szeredi Pál: A nemzetépítő demokratikus ellenállás dokumentumai 1968-1987 (Pilisszentkereszt, 2017)
Fejtő Ferenc és Borbándi Gyula levélváltása
Levél Borbándi Gyulának Kedves Gyula, a napokban került kezembe egy Molnár József nevű, számomra ismeretlen munkatársad cikke az Uj Látóhatárban, amelynek koncepciója a történelemhamisítás határain túl megy, amikor például a „népies radikalizmust” nevezi meg mint az 1956-ban csődbe jutott sztálinista-kommunista ideológia egyetlen reális szellemi alternatíváját. Az illető nem veszi figyelembe, hogy a népiesnek nevezett mozgalom a harmincas években heterogén, zavaros mozgalom volt, amelyben demokratikus elemek, mint Szabó Zoltán, Kovács Imre, Bibó István, Tamási Áron társultak össze inkább osztálytársi mint ideológiai alapon, krypto-kommunistákkal, mint Erdei és Veres Péter, jövendő nácikkal, mint Erdélyi József és Féja Géza és azonkívül Németh László, aki mély-magyar és híg-magyar elméletével több kárt okozott a magyar fejekben, mint akárki más. A közös nevező e különféle írók többsége között, akik többé vagy kevésbé irodalmilag értékesek voltak, a Szabó Dezsőtől örökölt városellenesség, antiliberalizmus, a zsidó és német polgárság és a szociáldemokrata munkásság megvetése, ill. gyűlölete volt (persze ide nem értem bele a demokratikus elemeket, akik Isten tudja miért és hogyan keveredtek közéjük), plusz az antiszemitizmus, amelynek segítségével az uralkodó osztályok, Gömbösek és a nyilasok segítségét képzelték megnyerhetni, Zilahy közvetítésével, a földreformnak. Molnár úgy látszik azt se tudja, hogy a széles tömegek szemében a földreform authentikus szószólói és pionírjai a Kisgazda párt és a Szociáldemokrata párt voltak, meg az az Illyés Gyula, akiről nem tudom elhinni, hogy népiesebb lett volna, az ő óriási kozmopolita és avantgarde műveltségével, mint József Attila, vagy Gáspár Zoltán, akiket „urbánusnak” soroztak be, akárcsak jómagámat. 382
