Szeredi Pál: A nemzetépítő demokratikus ellenállás dokumentumai 1968-1987 (Pilisszentkereszt, 2017)

Kegyelmi pillanat - Monor

ne kelljen a szétvert világra emlékeznie. Itt aztán aratott a nihil. Együttműködött vele, suhogtatta a kaszáját a borzasztó önkizsákmányolás, a városba érkező megalázott tanácstalansága, magárahagyatottsága, kiszolgáltatottsága, a kocsma, a fekete vonat, a munkásszállások embertelen sivársága. És az a végtelen kilátástalanság, ami egy ilyen páriára minden hajnalban ráköszönt, amikor fel kellett ülnie a vonatra, amelyik legalább egy hétre elszakította asszonytól, gyerektől, tanyától. Miért élt, miért dolgozott az ilyen ember? A betévő falatért. Ekkor már nem volt szüksége arra a kultúrára, arra a műveltségre és arra az erkölcsre, amivel helytállt a kubikgödörben, amivel a falu egykori társadalmában megbecsülést és szerepet szerzett magának. Sivár, kultúra alatti életet élt és él még ma is ez az ember. Milliós csoportról van szó. Tömegről, amelynek egyszerűen nincs igénye sem a kultúrára; nemcsak azért, mert nincs rá ideje, nincs szabad ideje, hanem egyszerűen azért, mert az elsivárosodásnak arra a fokára jutott el, abba süllyedt bele, amelyikben már a legegyszerűbb kulturális tevékenység is elérhetetlen magasságban fekszik. Ez az ember alig tud írni, olvasni. Ez az ember jóformán nem is érti azt a nyelvet, amelyet a fölöttes rétegek beszélnek.

Léha és felelőtlen, sőt mi több, cinikus minden kulturális program, minden kezdeményezés, amelyik nem ennek a lét alatti létben vegetáló rétegnek a megindításával, elemi igényeinek a felcsiholásával kezdi.

Természetes, hogy elsősorban az életkörülményein kell változtatni ahhoz, hogy megindulhasson a művelődés útján. Először is emberszámba kell venni. Önállóságot kell adni nekik, olyan szervezetek, intézmények létrehozásával vagy felélesztésével, amelyek értük vannak. Kezükbe kell adni a munkásszállásaikat, meg kell szüntetni kizsákmányolásukat, önkizsákmányolásukat, olyan munka- és bérviszonyokat kell teremteni, amelyik nem igényli a marathoni túlmunkát. Meg kell tanítani őket élni.

Mindez - még egyszer hangsúlyozom -, nemcsak elemi erkölcsi kötelesség és nemcsak egy demokratikus mozgalom becsületbeli ügye, hanem ezen túlmenően alapkérdés is. Ez a széles és elesettségében szánalmas réteg ugyanis éppen az egykor nemzetfenntartónak nevezett, és ezt a szerepét valójában be is töltő parasztság helyébe következett, és mint ilyen, most is meghatározó jelentőségű a nemzet kulturális életének, arculatának megítélésekor. Ez az a roppant nehezék, amit a magyar társadalom cipel. Ez a réteg ugyanis újratermelődik. Végzetes következetességgel. Ebből

345