Szeredi Pál: A nemzetépítő demokratikus ellenállás dokumentumai 1968-1987 (Pilisszentkereszt, 2017)
Kegyelmi pillanat - Monor
A mai magyar élet minden őrülete, lehetetlensége, tudathasadásossága ebből az évszázadok óta begyakorolt életmentő magatartástól való elfordulásból, ebből a végső elkeseredésből, mely már még a végső elkeseredést is értelmetlennek és hiábavalónak tartja, vezethető le. A disszidálási hullámok, a gyermekszülési hajlandóság végzetes elapadása, a mértéktelen iszákosság és a kiugróan magas öngyilkossági arányszám, a nemzeti mivolt iránti nagyfokú közömbösség mind-mind innen ered. Ez a mai magyar élet alfája. Minden törekvésnek, amely meg akarja állítani a magyarság szellemi elsivárosodását, amelyik új horizont felé óhajtja vezetni vagy legalább az arra vezető út tekintetében javaslatokat akar tenni, ennek tudomásul vételével kell munkálkodását elkezdenie, ennek a szomorú ténynek számbavételével kell kitűznie saját feladatait. Ez aztán mindjárt nem csak azért üdvös, mert a „dolgokat a maguk mivoltában” tekinteni mindig célravezető, hanem azért is, mert nagy felszabadító és lendítő erővel bír. Ez a szomorú tény ugyanis nem csupán szomorú. A magyarság nagy fordulatában, évszázados, begyakorolt magatartásának feladásában kétségkívül benne van az önfeladás, a végső hullásba való beletörődés megannyi jellemző eleme, de van benne pozitív elem is. Avagy talán nem éppen ez a megtartó passzív rezisztencia fékezte le itt a társadalmi haladást, az országépítést? Ami megtartott a századokon át, az ugyanakkor bele is kötött az ázsiai mozdulatlanságba, a „magyar ugar”-ba. No, persze ez így túlságosan egyszerű és túlságosan szép. Mert a magyarság, sajnos most nem valami pozitív irányulásra, előre néző tevékenységre váltotta át eddigi passzív rezisztenciáját, hanem csupán fölhagyott vele, s egy még mélyebb kilátásta- lansággal, egy teljesen céltalan nihilizmussal cserélte fel - de felhagyott vele. Ezt kell megragadni! Ebben van meg az előre mozdulás lehetősége, ígérete. A passzív rezisztencia nem volt más, mint egy nagy megátalkodottság, makacsság. Aki rászokott, nemigen tudta abbahagyni még akkor sem, amikor már értelmetlen volt. A „csakazértis”, a konok ellenzékiség, a semmire sem tekintő, bősz kuruc- kodás, a nyitottság lebecsülése mind-mind passzív rezisztencia származék. A nihilista viszont nem konok és nem makacs. Vele talán, könnyebb lesz boldogulni. Aki az 56 utáni magyarság életével, sorsával, társadalmával és kultúrájával foglalkozik, látnia kell, hogy ez egy új érzületű, a régebbinél tartástalanabb, képlékenyebb, 343
