Szeredi Pál: A nemzetépítő demokratikus ellenállás dokumentumai 1968-1987 (Pilisszentkereszt, 2017)

A nemzeti demokraták látlelete a nyolcvanas évekről

a korábban több ízben említett nemzeti-kisebbségi ügyek vállalóiról. írókról, történészekről, publicistákról, folyóirat-szerkesztőkről, közéleti emberekről készültek el ezek a hamis fantomképek, s persze ezek között párttagokról és párton kívüliekről egyaránt. Nem csodálható, hogy a közéletben és a közgondolkozásban ez zavart keltett, s főként azáltal, hogy közben egyre több szó esett a nacionalizmus veszélyéről, csak éppen azt nem lehetett tudni, hogy itt és most miben áll ez a veszély és kikben ölt testet. Talán ez utóbbi kérdésre lett volna válasz az előbb említett fantomkép, a sejtetés — és ritkább esetben a közvetlen denunciálás. Egy igen szűk réteg igyekezett megint kisajátítani magának az „européerség” felsőbbrendűségét és a haladás mai szolgálatának dicsőségét az u. n. népi-nemzeti értelmiségiekkel szemben, s hogy a zűrzavar teljes legyen, ugyanakkor a kulturális politikában kezdett hangot kapni az a félelem, s annak a veszélynek a megcsillantása, hogy az u. n. népinemzeti, és az u. n. urbánus vagy modernista értelmiségiek valamely értelmiségi magatartás és szerepvállalás jegyében közelednek egymáshoz és esetleg egységre jutnak a politikával szemben. Az a kérdés közben nemigen merült fel, hogy mit rontottak el esetleg az utóbbi időkben a kulturális politika irányítói, mit tettek rosszul, mit mulasztottak el, s hogy a kulturális irányítással szemben kétségkívül erősödő kritikának, a némely ponton valóban egységesülő szembenállásnak netán magában a kulturális politikában is keresendő az oka, s nem valamilyen nacionalista szemlélet terjedésében; s a legtöbb esetben nem is abban, hogy értelmiségi körökben egyszer csak lábrakapott volna az ellenzékiség. Valóban egyre határozottabban, s olykor már-már ingerülten fogalmazódott meg a kulturális irányítás tisztaságának és következetességének az igénye, az általános minőségigény,és a nemzeti szempontok teljesebb értékű érvényesítésének a követelménye az ország szellemi életének egészében. Ezek a követelések azonban éppen azért lettek sokkal hangsúlyosabbak a legutóbbi években, mert sem a káderpolitikai döntésekben, sem az intézményrendszer fontosabb részeinek fejlesztésében, sem a műhelyekkel és személyekkel kapcsolatos hivatalos ítélkezésekben nem mutatkoztak megnyugtató jelek. Mindazon kudarcok és a kultúrpolitika folyamatos elbizonytalanodásának tünetei, melyek körülbelül a hetvenes évek eleje óta érzékelhetőek, de különösen az elmúlt négy-öt esztendőben kibontakoztak és láthatóvá lettek a tágabb szellemi élet, a kevésbé beavatottak számára is, a kultúr284