Szeredi Pál: A nemzetépítő demokratikus ellenállás dokumentumai 1968-1987 (Pilisszentkereszt, 2017)
A Bibó emlékkönyv
gatja, hogy 1945 nem hozott felszabadulást a magyar társadalom legtöbb rétege számára. Berkovits György egy publicisztikának szánt, igen alacsony színvonalú írásban- eredeti gondolatok nélkül, sok zsurnalisztikus kiszólás kíséretében - próbálja érzékeltetni, hogy Bibó gondolatai azért időszerűek ma is, mert azok a demokratikus értékek, amelyekért 1945 és 1948 között Bibó írásai síkra szálltak, máig sem valósultak meg. Varga Domokos a magyar társadalom demokratikus hagyományainak erőtlensége mellett a Szovjetunió kelet-európai hegemonisztikus törekvéseivel és a határai mentén elterülő országok politikai berendezkedéséről alkotott, erőszakosan keresztülvitt külpolitikai elgondolásaival igyekszik megindokolni, hogy miért nem volt lehetséges, hogy Magyarország a sokkal szerencsésebb finn társadalmi fejlődés útjára lépjen. Csurka István a „legújabb kiegyezést végrehajtó magyar társadalom” bűneként rója föl Bibó mellőzését, s e bűnben elsősorban a magyar értelmiséget marasztalja el- önmagát e kiegyezés „haszonélvezőjeként, fizetett fenegyerekeként” aposztrofálva. Cinizmussal teli iróniával fejtegeti, hogy a hatalom miként hallgattatott el, majd emelt újra vissza kegyeibe kulturális értékeket képviselő személyeket, ha érdekei úgy kívánták. Eközben a magyar szellemi élet szerinte mély depresszióba süllyedt: a húszadik század nehéz helyzeteiben — 44-ben és 56 után - lemondott jogairól és az európai kultúrában játszott szerepéről. Vargyas Lajos egy rövid baráti visszaemlékezés keretében hitet tesz Bibó harmadikutas elgondolása mellett, s eközben arra hivatkozik, mintha a kései Lukács György is belátta volna, hogy az imperializmusszocializmus ellentétpárja helyett a diktatúra-demokrácia alternatívája az elsődleges. Mészöly Miklós filozófiai esszét írt; ebben az emberi történelem legválságosabb periódusaként írja le korunkat. Ezt a válságot - mondja - a lélektani tényezőktől elidegenített társadalmi gyakorlat idézte elő, s e válság Kelet-Európábán, közelebbről Magyarországon politikai intézményekben tárgyiasul, s nincs is remény e „kimerült, lejáratott” politikai eszköztár tartalommal való megtöltésére. Tordai Zádor a népszuverenitás és a hatalom összefüggéséről értekezik, s elvontsága miatt marasztalja el Bibó István ilyen kérdésekről alkotott véleményét. Aktualitásokat azonban írása csak igen áttételesen tartalmaz. Végül Gelléri András tanulmányát kell megemlíteni, amely ugyan több ponton érintkezik az ellenzéki szerzők által felvetett problematikával, de látszólag azokéval megegyező következtetései ellenére /legitimációs válság, a 182
