Szeredi Pál: A nemzetépítő demokratikus ellenállás dokumentumai 1968-1987 (Pilisszentkereszt, 2017)
A Bibó emlékkönyv
léseként” rehabilitálják. 1956-ban szerintük kísérlet történt az 1948 előtti állapot, a demokratikus intézmények és a többpártrendszer visszaállítására, a jogfolytonosság megteremtésére. E demokratikus „forradalmi” kísérletet a szovjet csapatok vérbefojtották [sic]: intervenciójuk következménye a Kádár-kormányzat, amely ily módon az illegitim hatalom-gyakorlás folytatása csupán. Időközben a Szovjetunió külpolitikája nem változott; nagy hatalmi, hegemonikus törekvései céljára a sztálini korszak óta változatlanul kiaknáz minden lehetőséget. Többen utalnak arra, hogy a jogtalanság mértékét nem csökkenti, tartalmán, lényegén nem változtat a 25 éves „látszat liberalizálódás”, az életszínvonal viszonylagos emelkedése; ez ugyanis csak elodázza a szükségszerű összeomlást. „A konszolidáció - írják - csak annyiból állt, hogy először megmutatták, hol lakik az úristen, majd fokozatosan kiengedték a gyeplőt.” Az értelmiség e hazug, megtévesztő taktikázásban cinkosa lett a hatalomnak, mert úgy gondolta, hogy 48-at 67-tel is megvalósíthatja, ezért lemondott a demokratikus szabadságjogokról, a szuverenitásról és a függetlenségről, s egy „új kiegyezés” eszmei igazolójává vált. Az ellenzéki beállítottságú szerzők pozíciója abban is közös, hogy közvetlen programként a politikai pluralizmus - néhányuknál egyenesen a többpártrendszer - elérését tűzik ki célul. A pluralizmus intézményesítésében vélik feloldhatónak a kelet-európai kis államok véleményük szerint ma is „érintetlen”, sőt „elmélyülő nyomorúságát”, álláspontjuk szerint mellébeszél, rossz hagyományokat folytat, aki a létező szocializmus fogalmát elfogadja, aki e magukat szocialistának nevező rendszerek keretein belül orvosolható problémákról értekezik - ez, írják, a „gyógyíthatatlan reformerek”, a „fogalom-mennyországban élők” illúziója. Egy „harmadik reformnemzedék” eljövetelében hisznek. „A magyar kultúra két nagy reformhulláma - írja Konrád György - liberális-demokratikus volt, a harmadik is az lesz. Legyen ennek a reformmozgalomnak legfontosabb tulajdonsága, hogy végre sikerül és el nem fojtható. Jobb, ha olyan formákat és színtereket választ, amelyen leváltások, rendőri akciók nem állíthatják meg. A változások természeténél fogva különbözni fog az egy-két éves reformidőszaktól 56 előtt Budapesten és 68 előtt Prágában: csalódott kommunista értelmiségiek neorealizmusa uralta azokat, nem pedig egy átfogó értelmiségi többségnek a kormányhatalomtól független, messzire látó nemzeti stratégiája... Semmit sem kívánok kevésbé, mint hivatásos 180
