Szeredi Pál: A nemzetépítő demokratikus ellenállás dokumentumai 1968-1987 (Pilisszentkereszt, 2017)

Egy könyv kálváriája

Mire volna hát szükség - kérdi az író. Válasza: eszmecserére! De van erre mód, lehetőség? A válasz megfogalmazásából nem érezni a derűlátást:

„Lám, eszmecserére sincs kellő: benső érintkezésünk. Miért? Vitatársaink birtokon belül vannak. A hitünk szerint való igazságainkat is legfeljebb csak kérhetjük, esedezhetjük: s nem érvényesíthetjük. Eszmecserét pedig így nem lehet folytatni, hisz ekként az első vitapontnál megreked.

Mit beszélhetek meg azzal, akivel nem egy alapon állok? - minden tekintetben egyszintű alapon. Aki - hogy így mondjam - szenvedélyével is birtokon belül áll. Semmit lényegest.

De a birtokon kívüli nincs kívül az emberi méltóságon. Sőt ez őneki nagyon is a birtoka; ez a vára.

Egyenjogúságunk kinyilatkoztatásául mi csak őszinteségünket nyújthatjuk. Számolunk a ténnyel, melynek okait az eddigieknél mélyebben próbáltuk meglelni, hogy anyanyelvűnk a határainkon kívül valamiféle ítélet alatt áll. Világosan kimondom, tudatos vagy tudattalan szándék az eltüntetésére tör, olyan fék egységesítések hatása alatt, aminőt hajdan a pénz és a mértékrendszer kínált. Ezt tévesnek érezzük, emiatt ma ártatlan milliók szenvednek, dolgos tömegek.

Egy csődöt kell bevallanunk egymásnak és olvasóinknak; egy kudarcot kell tudatosítanunk. Szellemi és irodalmi életünk nem is egy, hanem három - ha ugyan nem négy - nemzedékének egy vállalkozása szenvedett szekértörést.

Az én nemzedékem már tündöklőre csiszolt örökségként vette át - Ady, Bartók, Babits, Kodály, Móricz és mennyit soroljak föl? - elveit, hogy miképp valósítsuk meg azt itt, azt az életet, ami nélkül a halál jó? Hány verset írtunk mi erről költők, hány tanulmányt a prózaírók! Es mennyit fordítottunk és tanultunk. Ez volt a Válasz egyik első programpontja, ez a Szép Szó-é, a Századunk-é, a Gondolat-é, a Magyar Csillag-é. Semmire úgy elő nem készítettük az utánunk következő nemzedékeket, mint erre. Elhitettük velük, testvéri kezek fogadják majd a kinyújtott kezüket. Meleg pillantás gyúl pillantásukra, ha vigyázó szemüket immár nem Párizsra, hanem Po- zsonyra, Bukarestre, Belgrádra vetik.

Mi erre más választ érdemeltünk volna. így kompromittálódtunk áttételesen írói voltunkban is. Emlékszem a pillanatra, midőn megtudtam, hogy a szlovákiai magya135