Szeredi Pál: Nemzetépítő demokratikus ellenállás a Kádár-korban 1956-1987 (Pilisszentkereszt, 2015)
A Monori-konferencia és annak tanulságai
magyar társadalom nem kompromisszumot kötött 1956 után, hanem kapitulált. Semmibe vette kijelentésével azt a három évtizedes ellenállást, amit a rendszer torz gyakorlatával szemben a nemzeti oldal tanúsított. Szabó Miklós nem az emberek tudatosítását, önépítését, hanem a társadalom „közegellenállásának növelését” javasolta, mely az emberek jogtudatának növelésével érhető el. A hatalom állandó kontroll alatt tartása tehát a feladat, mert „a hatalom a „konfrontálódó, harcias ellenállásnak persze nem enged presztízsokból, de ha valamiről érzékeli, hogy nagyon népszerűtlen - magától visszakozik, sőt annak is módját keresi, hogy jóvá tegye.” A nemzetiek a nyolcvanas évek közepén építkezést, a polgári radikálisok szembenállást és erodálást ajánlottak a társadalomnak. A monori tanácskozás egyértelművé tette az utak különbözőségét, s talán annak felismerését is, hogy mind a stratégiai célok, mind a taktikai eljárások különbözők a két tábor között. Míg a nemzeti demokraták az írószövetségnek mint a politikai intézményrendszer egyik eleme irányításának megszerzését tekintették fontosnak, addig a polgári radikálisok zárt tanácskozásokon és a szamizdatirodalom korlátozott nyilvánossága számára fogalmazták meg bíráló és elítélő álláspontjukat. Csurka István az Amerikában könyvkiadót működtető Püski Sándor közreműködésével könyv alakban adta ki a Monoron elmondott előadását, hogy minél többekhez eljuthasson, vállalva az ezzel járó retorziókat. Nem fért kétség ahhoz, hogy a pártvezetésnek, az államvédelemnek volt információja arról, hogy mi történt Monoron. A kérdés az, hogy az ott elhangzottak csak a pártvezetés számára fogalmazódtak meg, vagy nem is elsősorban nekik, hanem azoknak az embereknek, akik eddig ellenálltak a hatalom kötelező elvárásainak, s a nyolcvanas években már „felemelnék fejüket”, s részt szeretnének vállalni a javítás, a társadalom átformálásának folyamatában. Véleményem szerint a nemzeti demokraták 1985-ben jutottak el ahhoz az állapothoz, hogy elindulhattak a nemzeti ellenzék kialakításának útján. Alternatív szervezeteket, programokat, döntési helyzeteket teremteni a társadalom számára. A ti- zenkilencek levelére adott válaszok, a hatalom azzal kikényszerített intézkedései megteremtették ehhez a lehetőséget. Ugyanakkor a nemzeti demokraták számára az is nyilvánvalóvá válhatott, hogy egyelőre ebben az intézményesülési folyamatban a hatalmon belül levő reformerőkre kevésbé számíthatnak, amint az is nyilvánvalóvá 358
