Szeredi Pál: Nemzetépítő demokratikus ellenállás a Kádár-korban 1956-1987 (Pilisszentkereszt, 2015)

Az első politikai fellépés a magyar kisebbségek ügye

ikkel vita nélkül lehessenek jelen a művészeti életben. Mivel ezt a véleményt számos nagytekintélyű művész képviseli, a művészeti élet elkötelezett, szocialista alkotói, kritikusai — a szövetségi politika helytelen értelmezéséből adódóan, s mert a kulturális politika sem ösztönözte eléggé a vitákat - nem tanúsítanak vele szemben kellő vitakészséget. Mindebből következően a művészeti életben egy idő óta kevesebb tisztázó vita alakult ki; a marxista kritika bizonytalanná vált a marxista esztétika alapkategóriáinak - szocialista realizmus, pártosság, népiség - alkalmazásában.” A szövegből, azt hiszem, könnyen kiolvasható az utalás Illyés Elet és Irodalommal fennálló folyamatos csatározására, és rémisztőnek tetszett az a fajta határozottság is, amely inkább az újbóli kirekesztés, semmint a további egyeztetés képét vetítette előre. A vita persze mindenki által vágyott, sőt a nemzeti demokraták által igényelt forma lenne, ám, ha az pusztán arra korlátozódik, ki fogadja el a szocialista esztétikai fogalmak pártos értelmezését, s ki nem, akkor ez nem vitát, hanem ítélkezést sugalmaz.

Nem jelentett jót az sem, hogy az elfogadott határozat csoportokba szedve felsorakoztatta azokat az irányzatokat, melyekre jobban oda kell figyelnie a pártnak, mert a politikai közélet hivatalos fórumairól való kivonulás bizonyos személyeknél „egy olyan közéleti magatartás kiépítését jelentette, amely - bizonyos konkrét kérdésekben - kritikai elemeket is tartalmaz a politikai gyakorlattal szemben”. A megnevezett csoporthoz példaként Csoóri Sándor személyét fűzte az előterjesztés. A pártzsargonban fogalmazott, de aránylag finom árnyalattal leírt mondat jelezte annak bizonyságát, hogy Csoórit ellenfélnek tekintik ugyan, de nem a teljes rendszer, csak a gyakorlat bizonyos elemeiben. Az előterjesztés konkretizált egyébként néhány olyan konkrét kérdést, mint például a nemzetit, s azt úgy értékelte, hogy a türelmetlenség motiválja például Czine Mihály álláspontját. Ez a radikalizálódás azonban a nacionalizmus talajából táplálkozik, azért visszautasította az ilyen türelmetlenséget az MSZMP.

Az előterjesztésről folytatott vitában Aczél György egyébként tovább pontosította a nemzeti kisebbségek ügyében szembenálló felek pozícióit: „itt egy körülhatárolt front áll velünk szemben, Csoóritól, Kiss Ferenctől Kosáig. Az a véleményük, a párt politikája hibás, mert nem viszi ki a napi politika síkján ezt a kérdést.”

266