Szeredi Pál: Nemzetépítő demokratikus ellenállás a Kádár-korban 1956-1987 (Pilisszentkereszt, 2015)

A Tiszatáj-ügy, s ami mögötte volt

aktivitásukat, visszavágásra, néhányan döntő csapásra készülődtek. Persze Illyés nem jöhetett szóba, 1970-ben megkapta harmadszor is a Kossuth-díjat, nemzetközi tekintélye, vitathatatlan életműve megfelelő védettséget jelentett számára, s az is érezhető volt, hogy az ő védernyője óvta a Rózsadomb szűkebb köréhez tartozókat is. Ilia Mihály viszont olyan személynek látszott, akin keresztül el lehet kezdeni a nemzetiek erodálását. Ilia közismerten és nyilvánosan tartotta a kapcsolatot a határon túl élő magyar írókkal, legyenek azok a Kárpát-medencében élők vagy akár emigráns nyugatiak. Az államvédelem számára ennyi elegendő volt ahhoz, hogy „Szerkesztő” címmel dossziét nyisson Ilia Mihály tevékenységének ellenőrzésére, amit több mint tizenöt éven keresztül szorgalmasan töltögettek is anyaggal. Lehallgató berendezést telepítettek a szerkesztőségbe, lakására, egyetemi szobájába. Minden apró anyagot összegyűjtöttek, ami arra adhatott bizonyítékot, hogy Ilia államellenes tevékenységet folytat, a párt irodalompolitikáját megkérdőjelezi, ellenséges személyekkel tart kapcsolatot. Nagy nehézséget ez nem okozhatott nekik, hiszen Ilia mindezeket rendszeresen végezte. Nyugati irodalmakat rendelt és kapott postán keresztül, leveleit is ellenőrizték, tehát pontosan tudták mely nyugaton élő magyar írókkal levelezik, rendszeresen találkozott a szintén megfigyelt rózsadombi csoporttal, s a Tiszatáj egyáltalán nem rejtette véka alá a hivatalos irodalompolitikai állásponttal való szembenállását, melyről E. Fehér Pál és Pándi Pál, a Népszabadság kulturális rovatában, illetve a Kritika című folyóirat hasábjain folyamatosan jelentetett meg elítélő bírálatokat.

1974 júniusának végén az írószövetség választmányi ülésén Sánta Ferenc felszólalásában újraélesztette az Elet és Irodalom, a Kritika és a Népszabadság szerkesztési elvei elleni kritikát. Aczél György átkerülése a miniszterelnökségre többek számára azt az érzetet keltette, hogy Aczél irodalompolitikára való befolyása gyengülni fog, s elérkezett az ideje annak, hogy a támadások tömkelegét ellenük indító lapok ellen lépéseket tegyenek. Sánta mellett felsorakozott Czine, Fekete Gyula, Csoóri Sándor, Nagy László, Koczkás Sándor, Urbán Ernő is. A kritika éle Pándi Pálra, Rényi Péterre, E. Fehér Pálra és ekkor már Fekete Sándorra is irányult. Az éles vitát követő napokban több bizonytalanságot okozó esemény is történt, mely összefüggésben volt a Tiszatáj-üggyel, illetve a nemzetiek új taktikájának egyenetlenségével.

252