Szeredi Pál: Nemzetépítő demokratikus ellenállás a Kádár-korban 1956-1987 (Pilisszentkereszt, 2015)

Irodalmi ütközet, politikai erőpróba

Szóba hozta a határon túl élő magyarság kérdését is. Nem tudta elfogadni azt a fajta szemléletet, amely a magyar irodalmat a határokon belül értelmezte, hiányolta a környező országok, a világban „rekedt” magyar írók műveiről való párbeszédet, s azt is visszautasította, hogy a hivatalos irodalompolitika az ilyen kérdéseket felvető írásokat, személyeket gyanús embernek, nacionalistának, sovinisztának bélyegzi.

Kiss hozzászólását a többség nagy tetszéssel fogadta, Király viszont személyes sértésnek tekintette. Amikor a levezető elnök izgalmasnak minősítette Kiss hozzászólását, dühödten kért szót, a referátumot nem izgalmasnak, hanem felháborítónak minősítve. Király pár nappal később találkozót kért Kiss Ferenctől, s beszélgetésükön megpróbálták tisztázni nézeteltérésük gyökereit, illetve a konferencián történteket. Kiss Ferenc naplójában részletesen rögzítette ezt a beszélgetést, s ebből megtudható Király indulatos kitörésének igazi oka. Király István magára vette Kiss felszólalásának azon kitételét, mely szerint, akik nem a nemzeti érdekek felől, hanem a szocialista megközelítéssel állnak az irodalomhoz, azok csak „turisták” lehetnek a magyar irodalomban. Király saját magának és eszmetársainak kirekesztését vélelmezte Kiss szavai mögött, s felháborodását Kiss Ferenc naplóbejegyzése szerint így magyarázta neki: „Rényi P., aki Rényi Edit fia! Rényi (Gyömrői Edit) József Attila orvosa volt, az ő apja pedig galileista (csász.+udv. kamarás), akikhez Ady a verseit írja. S ez a Rényi a maga nyelvtudását - négy nyelvet beszél - s műveltségét a magyar demokrácia szolgálatába állítva dolgozik évtizedek óta! És E. Fehér Pali, aki nyomorult lelencsorban élt, így azonossága a magyar szegénységgel teljes. [...] S te ezek illetékességét vonod kétségbe, mikor a fórumok rossz elosztásáról beszélsz, s azt mondod, hogy ezen az alapon nincs egység. Az Élet és Irodalom mellett elsősorban a párt lapját támadod. Ez olyan súlyos vétség, amivel könnyen a nyakad törhetnéd. Ez nem más, mint a szárszói gondolat: vannak irányítók és pápuák. S az irányítók zsidók, az irányítottak magyarok. Ha Te ezeket az embereket ki akarod rekeszteni, olyan torzó maradsz, mint a Szegény magyarok Oláh Gábora. Ez a legrosszabb provincializmus. Ennek az országnak most nagy történelmi lehetőségei vannak. A magyar út, a szocializmus rehabilitálása fogalom. (Részben annak köszönhető, hogy olyan egyéniség vezeti a pártot, mint Kádár J.), s te ezzel szembehelyezkedsz. Arról beszélsz, hogy a magyarság a fogyás mezsgyéjén áll. S akik ebben nem osztoznak, azok felületesek.

241