Szeredi Pál: Nemzetépítő demokratikus ellenállás a Kádár-korban 1956-1987 (Pilisszentkereszt, 2015)
Ellenségképre szükség van
Ellenségképre szükség van Az MSZMP 1966-ban már elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy szembe merjen nézni a rendszert ellenzőkkel. A Politikai Bizottság 1966. február 1-jei ülésén foglalkozott a „belső ellenséges erők tevékenységével és elhelyezkedésével”. A Kádár-korszakban ez volt az első olyan pártanyag, amely komplex módon foglakozott az ellenzéki, ellenséges erőkkel. Ekkor már túl volt a PB „az imperializmus fellazító politikájával kapcsolatos intézkedésekről” szóló napirend tárgyalásán, s bár szoros kapcsolatot állapítottak meg a belső ellenség stratégiája és taktikája, valamint a Nyugatról érkező propaganda között, mégis érdekes módon felismerték, hogy nem pusztán a nyugati befolyás alapján alakultak ki Magyarországon ellenzéki, ellenséges csoportok. A jelentés öt szakaszra osztotta fel a felkelés utáni ellenállás jellegzetes formáit. Az 1956. november 4-e és 1957. január 15-e közötti időszakban a fegyveres ellenállást tekintette a legfőbb jellemzőnek, amit a beterjesztett jelentés szerint 1957. január 15-ére felszámoltak. A második szakaszt az 1957. január és 1957. június közötti időtartamra tették, amikor a bojkottot tekintették a legfontosabb ellenállási formának. Ezt követően 1959-ig a fokozatos fellazítás taktikájában vélték felfedezni az ellenséges erők tevékenységének kulcsmotívumát. 1959-től 1964-ig az ellenséges erők kétarcúságát emelték ki. „Úgy tettek, mintha elfogadnák a beilleszkedés lehetőségét, de közülük sokan valójában olyan pozíciók megszerzésére törekedtek, amelyek újabb támadásaik kiindulópontjául szolgálhat202
