Szeredi Pál: Nemzetépítő demokratikus ellenállás a Kádár-korban 1956-1987 (Pilisszentkereszt, 2015)
A ius murmurandi évei
—, a közben eltelt idő alatt semmit sem tanult, semmit sem okult, ma is ott tart, ahol három évvel ezelőtt, s a magáéhoz hasonló magatartásra buzdít másokat is. [...] Én úgy gondolom, abba mi nem fulladunk bele, hogy nem adjuk ki Illyés Gyula »igazát«! Csak ő fulladhat bele abba, hogy igaznak véli azt, ami hamis. De mit is érnénk el egy ilyen verseskötet közrebocsátásával? Bennünket, az állam és a párt vezetőit a tömegek éles bírálatban részesítenének azért, mert nyilvánosságra engedtük a rendszer ellen irányuló írásműveket. Azt hiszem, hogy mi még el tudnánk viselni ezt a jogos bírálatot. De mit érne maga Illyés e kötettel? Tudomásom szerint róla a tömegek most sincsenek túl jó véleménnyel. Azt a felháborodást, amit ezek a versei keltenének, azt hiszem, nehezen viselné el. Ha viszont Illyésben van még annyi erkölcsi erő és bátorság, hogy erről az útról letérjen, akkor később ő maga szégyenkezne amiatt, hogy valaha is ilyen műveket adott ki. E versek arról tanúskodnak, hogy költőjük továbbra is azon az úton van, amelyről csak visszafordulni lehet, de megállni rajta nem. Aki pedig nem fordul vissza, újra eljut az ellenforradalmi erőkhöz, ez annak a költészetnek a perspektívája, amit e 120 verssel képvisel. Illyés gyakran hangoztatja, hogy nem is tud arról, mit mondanak róla Nyugaton az imperializmus ügynökei. Ez azonban mit sem változtat azon, hogy ő azok potenciális szövetségese. A strucc akkor is a sivatagban van, ha a homokba dugja a fejét. Illyés háta mögött akkor is a reakciós erők ólálkodnak, ha ő történetesen nem hajlandó hátranézni.”158 Illyés Gyula „Költők egymás közt” című versére utalt Kállai, melyből idézett is részletet. Érdemesnek tartom az egész verset ismertetni, mert Illyés felfogására és lelkiállapotára nagyon jellemzőnek tartom. Nem lehet tisztességes ember ki a versírást abbahagyja. Az igazmondást hagyja abba. A nem-hazudást, nem-csalást hagyja abba az ilyen ember, így állunk, öcsém, bizony evvel. 158 Uo. 191-192. 139
