Szeredi Pál: Nemzetépítő demokratikus ellenállás a Kádár-korban 1956-1987 (Pilisszentkereszt, 2015)

A ius murmurandi évei

A sorssal se me'gysz semmire viták haragos érve nélkül.

S ha költő hallgat, belekékül,

mint kinek fogy a levegője s véle sápadnak mind, zihálva, kiknek ő volna nyíló szája.

Különös bibliát-idéző ragály! — De birodalmak estek, nem kapva lélegzetnyi verset.

Szörnyű. De - zengve bárhogy — költők, kik nem adják ki igazunkat, rászolgálnak, ha belefúlnak!

Illyésnek saját tisztessége érdekében megszólalnia nem szabad, de érezte, hogy ezzel a rá várakozók, az ő szavait igénylők számára nem segítséget, hanem bizonytalanságot jelent hallgatása. A dilemma lényege továbbra is az, hogy mi a fontosabb? Ellenállni, feszegetni a kimondható szavak és gondolatok béklyóit, s ez által elzárni saját magát a nyilvánosság elől, megtagadni azt a fajta szellemi iránymutatást, amit korábban vállalt, vagy megjelentetni munkáit, s azokon keresztül kimondani az „igazat” akár bújtatott formában is. „Talán alapjában nem is vagyok tisztességes. S csak azért adok példát a tisztességből, hogy tisztességesek közt élhessek kedvemre, én, az alapjában tisztességtelen”159 - írta naplójába 1959 májusában.

Az ellenállásnak sokféle változata van. Az egyik az elzárkózás, a kivonulás, a másik a jelenlét, a folyamatos figyelmeztetés, a nyílt különvélemény hangoztatása a lehetőségek keretein belül. Véleményem szerint mindkettő eredményes lehet, a kö159 Illyés Gyula: Naplójegyzetek, 1946-1960. Budapest, 1987, Szépirodalmi, 490 (1959. május 24.).

140