M. Kiss Sándor - Nagymihály Zoltán (szerk.): Sorsok és horizontok. Tanulmányok a magyar forradalom hatvanötödik évfordulóján - RETÖRKI könyvek 46. (Budapest, 2021)
4. fejezet: Táguló láthatár
380 Sorsok és horizontok 4. Táguló láthatár rövidesen ausztriai életszínvonalat tud biztosítani állampolgárainak. Ez utóbbi csalódás ugyancsak lényeges kihatással volt a „kamikaze kormány” megítélésére a következő választásokon. Szólni kell még az 1956-os forradalom sokat szenvedett résztvevőiről, a kádári megtorlás áldozatainak sorsáról, valamint az emigrációból hazatértekről. Ez utóbbiak közül néhányan úgy gondolták, hogy 1990 után ugyanazt a társadalmat találják Magyarországon, mint amikor 1956 végén távozni kényszerültek. Többükben élt a várakozás – kegyeleti okokból e helyen neveket nem említünk –, hogy hazatérésük után magas közjogi méltóság betöltésére vagy tábornoki rendfokozattal járó katonai vezetői beosztásra kérik fel őket. Nos, ők várakozásukban csalatkozva, sértődött emberként vonultak vissza a közélettől, vagy bizonyos ellenzéki szerepet játszva kérték számon a kormányon „a forradalom elsikkasztását”. A forradalom résztvevői közül néhányan aktívan bekapcsolódtak a politikai életbe, részben a kormányzó MDF soraiban, mint Boross Péter belügyminiszter, majd miniszterelnök, Für Lajos honvédelmi miniszter, vagy az ellenzéki SZDSZ keretei között mint Göncz Árpád köztársasági elnök vagy a halálra ítélt Mécs Imre országgyűlési képviselő. Már említettük, hogy a megtorlás résztvevői részére az országgyűlés anyagi kárpótlást állapított meg. Ezt kiegészítette a Boross Péter által életre hívott Szabadságharcosokért Alapítvány anyagi és természetben nyújtott támogatása, valamint az ’56-os emlékérem és emléklap adományozásával járó juttatás. ’56 forradalma „mezítlábas harcosainak” (M. Kiss Sándor találó kifejezésével élve) szerepe azonban politikai értelemben véget ért. Az új idők politikai erői nem tekintették a régi harcosokat önálló, s főleg nem meghatározó tényezőnek. Fájdalmas volt látni, hogy ezek a jobb sorsra érdemes emberek miként lettek gúny és gyalázkodás céltáblái a hatalom egyes köreivel történt összeütközéskor – így Göncz Árpád köztársasági elnök ünnepi beszédének kifütyülésekor. Visszatérve az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékét megörökítő törvény szövegéhez: valójában a forradalmat a rendszerváltás ideológiai támaszként használta. Rainer M. János megfogalmazásában – amelyet Riba András 40 is idéz –: „1989-ben 1956 már emlékként és lehetséges pozitív politikai hagyományként volt jelen. Első minőségében nagyon is elevenen: ahhoz, hogy a magyar társadalom elszakadhasson a kádárizmustól, az össznemzeti elfojtásból, fel kellett hozni a múltat, benne 1956-ot. E társadalmi terápia lényege 1956 egy történetének elmesélése volt: a forradalom utáni megtorlásé. De 1956 emléke nem jelentett közvetlen – ’56-os – politikai célokat, nem jelentett eljárásmódokra vonatkozó ismétléskényszert. Csak eszméket és mindenekelőtt erkölcsi erőt.” 41 40 Kahler – M. Kiss – Riba i. m. 2020, 338. 41 Rainer M. János: Bevezetés a kádárizmusba. Budapest, L’Harmattan, 2011, 233.
