M. Kiss Sándor - Nagymihály Zoltán (szerk.): Sorsok és horizontok. Tanulmányok a magyar forradalom hatvanötödik évfordulóján - RETÖRKI könyvek 46. (Budapest, 2021)
4. fejezet: Táguló láthatár
331 Szekér Nóra: 1956 – 1989-ben a támogatást és irányítást, amelyet Nagy Imréék imperialista szövetségeseiktől kaptak”. 14 1956-nak ez az értelmezése a kommunista rendszer ellenségképeinek egyfajta seregszemléje. Az ’56 előtti koncepciós perekből jólismert ellenséges „célcsoportok” jelennek meg ebben a felsorolásban. Ugyanakkor azt is hangsúlyozni kell, hogy a fegyveres harcokban éppen úgy, mint a megtorlás áldozatai között a rendszer „kegyeltjei”, a munkások szerepeltek a legnagyobb számban. Az 1956-hoz kapcsolódó retorika abban is követi a Rákosi-korszakot, hogy a különböző politikai meghatározottságból és motivációval érkező „ellenforradalmárok” bűnösségét a fasiszta vád fogja össze és teszi megkérdőjelezhetetlenné. A fasiszta jelző az ‘56-os perek bűnlajstromainak jellegzetes eleme. „Nagy Imre hatályon kívül helyezte az államhatalom helyi szerveit, [...] és helyettük a [...] fasiszta elemek által irányított [...] forradalmi bizottságokat ismerte el” 15 – olvasható a Fehér könyv ben. „1956. október 23-án az események olyan sorozata indult el Budapesten, amelynek fordulatain már a józan politikai belátás [...] nem tudott úrrá lenni. [...] A fasizmus minden üledéke felkavarodott és néhány napra az 1920-as fehérterrorra emlékeztető állapotokat teremtett”16 – fogalmazott az ENSZ közgyűléséhez benyújtott tiltakozó levél, amely – a kommunista párt akciójának eredményeképpen – 1957-ben 251 magyar író aláírásával (ezek egy részét kikényszerítették, nem egy esetben aláhamísították) az 1956 melletti nemzetközi szolidaritás jogosságát kérdőjelezte meg. De még Grósz Károly 1988. november 29-i, 1956 rémével fenyegető, fehérterroros beszéd néven elhíresült sportcsarnoki megnyilatkozása sem nélkülözte a fasiszta vád lózung szerű hajtogatását. Az 1956-hoz kapcsolódó „összeesküvés-elméletnek” (a haza és a kommunizmus előre eltervezett, az ellenséges erőkkel összehangolt elárulása) a kádári hatalom kiépítése szempontjából meghatározó jelentősége volt. Kádárnak még az ellenforradalmi jelző sem volt elég önmagában, szüksége volt az összeesküvés hangsúlyozására is. Csak ez az erős vád tette lehetővé, hogy a forradalom mögött felsorakozó minden vonulat, az utcán harcoló szabadságharcosoktól a reformkommunista Nagy Imréig a legszigorúbb ítélettel számonkérhető legyen.17 Kádár és hatalmi hátországa pedig a nemzet védelmezőjeként, a szocialista haza, a kommunista blokk megmentőjeként léphessen fel. Ez a rendszer „létjogosultságát” nagyságrendileg megalapozottabbá tette, és a párton belül ’56 előzményeként előtérbe lépő „reformista” irányvonalat (egyben a potenciális riválisokat) is „pályán kívül” helyezte. A forradalom számonkérése az összeesküvési tételt 14 Nagy Imre és bűntársai... i. m. 1958, 3–4. 15 Uo. 16 A magyar írók tiltakozása. Népszabadság, 1957. 09. 06. 2. 17 Részletesen lásd: Kahler Frigyes – M. Kiss Sándor – Riba András: A snagovi tükör. Ecsetvonások a politikus pályaképéhez. Budapest, Magyar Napló, 2020, 217–335.
