M. Kiss Sándor - Nagymihály Zoltán (szerk.): Sorsok és horizontok. Tanulmányok a magyar forradalom hatvanötödik évfordulóján - RETÖRKI könyvek 46. (Budapest, 2021)
4. fejezet: Táguló láthatár
330 Sorsok és horizontok 4. Táguló láthatár révén veszélybe hozta szocialista vívmányainkat, népi államunkat, munkás-paraszt hatalmunkat, hazánk létét”11 – fogalmazott a Kádár-kormány november 4-i felhívása, amely azt is hangsúlyozta: a kormány a tömegmozgalom mellett áll, és célja annak nemes törekvéseit megvalósítani. Ez az elfogadó álláspont azonban csak egy hónapig volt érvényben, amint a kádári hatalom – a tőle való teljes elzárkózásban és az őt körül vevő űrben – kicsit is rendezte sorait, az MSZMP kiadta a december 5-i párthatározatát. Ebben már élesen elhatárolódtak az eseményektől, és új érvrendszert vonultattak fel az ellenforradalmi minősítés alátámasztására. Itt már szó sincs semmiféle pozitív tömegmozgalmi kezdeményezésről, jogos követelésről. A párt az október 23-ával kezdődő eseményeket már általánosan és minden kétséget kizáróan ellenforradalomnak minősítette. Ez a határozat radikális változást hozott az ’56-hoz való viszonyulásban, és nemcsak azzal, hogy az ellenforradalmi minősítés kizárólagosságával minden, az eseményekkel összefüggésbe hozható személy vagy törekvés – mérlegelés nélkül – megbélyegzetté vált, hanem azzal is, hogy az ellenforradalmi megjelölés általánosítása mellett megfogalmazódott az ellen forradalmi összeesküvés tétele is. E szerint nem egyszerűen csak egy ellenforra dalom zajlott Magyarországon, hanem az ország külső és belső ellenségeinek összehangolt szervezkedéseként egy összeesküvés állt mindennek a hátterében. „Az eseményeknek négy alapvető oka, illetve mozgató tényezője volt” – fogalmaz az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának határozata. A nemzetközi imperializmus erői összefogtak a „Horthy-fasiszta klikkel” és a „deklasszált magyar kapitalista-földesúri elemekkel”. Ennek az összefogásnak az élére állt az az „áruló pártellenzék”, amelyik az eseményeket átmeneti sikerre tudta vinni. „Nagy Imre vezetésével már jóval az ellenforradalom kirobbanása előtt titkos földalatti szervezkedés folyt a fennálló államrend megdöntésére. [...] A különböző népi demokrácia-ellenes akciókat, amelyekről a közvélemény azt hitte, hogy egyes értelmiségi csoportok álláspontját fejezik ki, és spontán keletkeztek, a valóságban Nagy Imre összeesküvő csoportja szervezte, s meghatározta azok irányát is”12 – olvasható a párt hivatalos véleményét közvetítő Fehér könyv ben 13 , melynek dokumentumai – a kötet megfogalmazása szerint – „megmutatják azt az egyetértést, együttműködést és összefonódást, amely Nagy Imre áruló csoportja, a hazai reakciós erők, a külföldi magyar emigráció és a nyugati imperialista körök között létrejött, azt 11 A Kádár-kormány felhívása (1956. 11. 04.). In: A „Jelcin-dosszié”. Szovjet dokumentumok 1956-ról. Szerk. Gál Éva – Hegedüs B. András – Litván György – Rainer M. János. Budapest, Századvég – 1956-os Intézet, 1993, [89–93.] 89. 12 Nagy Imre és bűntársai ellenforradalmi összeesküvése. Budapest, A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa Tájékoztatási Hivatala, 1958, 3–4. 13 A történések hivatalos értelmezésének részletes ismertetése a Fehér könyvek sorozatban került kiadásra. Ennek 5. kötete Nagy Imre és társai ellenforradalmi bűneinek ismertetése.
