M. Kiss Sándor - Nagymihály Zoltán (szerk.): Sorsok és horizontok. Tanulmányok a magyar forradalom hatvanötödik évfordulóján - RETÖRKI könyvek 46. (Budapest, 2021)
4. fejezet: Táguló láthatár
328 Sorsok és horizontok 4. Táguló láthatár ostobaság volt. Elvesztették a fejüket...”3 Egy megfelelően interpretált népfelkelés fogalma még ezzel az erősen elítélő szovjet megítéléssel is összeegyeztethető. 1956 értékelésének az ellenforradalmi minősítés mellett számos egyéb iránya is elképzelhető volt anélkül, hogy az a kommunista rendszer alapjait kérdőjelezte volna meg. A Kádár-rendszerről azonban ez már nem mondható el. Az ellenforradalom tétele ugyanis nem a kommunista ideológiának, hanem annak a Kádár-rendszernek a legitimációs kényszere, amelyik azt az utat választotta, hogy 1956-ot leveri, kegyetlen módon megtorolja, majd e megtorlás után konszolidálja azt a sztálinista modellt, amellyel szemben maga a forradalom kirobbant. Jól érzékelteti mindezt, hogy a magyar kommunista párt 1956. október 23-a és december 5-e között – tehát szűk 3 hónap alatt – az események értékelésének számos formáját felsorakoztatta, míg a kádári hatalom számára onnantól, hogy uralmának alapelveit határozottan irányba állította, az ellenforradalmi értelmezés volt az egyedül járható út egészen a bukásáig.4 Amint erről az útról letért, a Kádár nevével fémjelzett rendszer sem volt önmaga. Október 23-a élménye után a párt első hivatalos meghatározása ellenforra dalmi lázadásnak minősítette az eseményeket. E szerint az utcai demonstrációk megfogalmaztak ugyan jogos követeléseket, azonban ezekből a jogos követelésekből adódó indulatokat az ellenség kezdetektől fogva kihasználta, eltorzította és ellenforradalmivá szította a hangulatot. „A súlyos helyzetnek, amelybe kerültünk, az a jellemzője, hogy különböző elemek keverednek benne. Ifjúságunk egy része békésnek indult és a résztvevők nagy többségének céljaiban becsületes felvonulása néhány óra múltán a bekapcsolódott népellenes ellenforradalmi elemek szándékai szerint a népi demokrácia államhatalma ellen irányuló fegyveres támadássá fajult”5 – fogalmazott a Magyar Dolgozók Pártja frissen kinevezett első titkáraként Kádár János az október 25-i rádióbeszédében. Nagy Imre október 28-án tűzszünetet rendelt el, új, a demokratikus pártok képviselőiből álló kormányt alakított, elismerte a többpártrendszert, és kinyilvánította, hogy tárgyalásokat kezd a szovjet csapatok kivonásáról. A rádióban beolvasott kormánynyilatkozatában pedig így fogalmazott: „Az elmúlt évtized szörnyű hibáinak és bűneinek végzetes következményei tárulnak elénk azokban a fájdalmas 3 Idézi: Tetemrehívás. 1958–1988, Párizs–Budapest. Szerk. Rainer M. János. Budapest, Bibliotéka, 1988, 32. 4 A párt október 23 és december 5-e közötti álláspontjainak részletes elemzését lásd: Ripp Zoltán: 1956 emlékezete és az MSZMP. Múltunk , 2002/1, 146–158.; Ötvenhat októbere és a hatalom . A Magyar Dolgozók Pártja vezető testületeinek dokumentumai, 1956. október 24.–október 28. Szerk. Horváth Julianna – Ripp Zoltán. Budapest, Napvilág, 1997. 5 Ötvenhat októbere... i. m. 1997, 136–137. Nagy Imre miniszterelnök október 24-i rádióbeszédében így fogalmazott: „A békésen tüntető magyar ifjúsághoz csatlakozva ellenséges elemek félrevezettek sok jóhiszemű dolgozót, a népi demokrácia, a néphatalom ellen fordultak.” Uo . 131.
