M. Kiss Sándor - Nagymihály Zoltán (szerk.): Sorsok és horizontok. Tanulmányok a magyar forradalom hatvanötödik évfordulóján - RETÖRKI könyvek 46. (Budapest, 2021)
4. fejezet: Táguló láthatár
324 Sorsok és horizontok 4. Táguló láthatár átalakítva ezért is szorította ki fokozatosan az „internacionalista” személyeket. A külső ellenség azonban mindvégig csupán jobb híján „állt szóba” Nagy Imrével, valódi partnernek nem tekintette. A demokratikus pártok újraéledésével végül koalíciós formában működő Nagy-kormány Berecz szerint bebizonyította, hogy folyamatos engedményekkel nem lehet az „ellenforradalmat” megállítani – még ha ez is volt a tragikus sorsú miniszterelnök szándéka. 30 Berecz János igencsak elítélő véleményt fogalmaz meg a működésüket újraindító volt koalíciós pártokkal szemben is. Rossz szándékú, de voltaképpen impotens, csupán a politikai haszonszerzéssel foglalkozó, valós tömegtámogatás nélküli csoportocskákként írt róluk. A politikai élet régi-új szereplői közül igazán veszélyesnek csupán a fogságából kiszabadított Mindszenty József hercegprímást tartja, akire a nyugati ellenség is mint potenciális jövőbeli kormányfőre, vezetőre tekintett. 31 A munka kitér a Szovjetunió és a szovjet csapatok 1956. őszi szerepére, tevékenységére is, de természetesen a hivatalos narratíva mentén teszi ezt. Bizonyos mértékben részletesen ismerteti a szovjet pártvezetés álláspontját, „útmutatását” a magyar pártvezetésnek, és a Vörös Hadsereg hadműveleteit is az „ellenforradalmi bandák” felszámolásában nyújtott segítségnek állítja be. Értelmezésének lényege, hogy a szovjet csapatok voltaképpen segédkezet nyújtottak a szocializmushoz hű, leninista erőknek az „ellenforradalom” leveréséhez. Berecz művében még egy fontos szereplő jelenik meg – és ez újdonság Hollós Ervin munkájához képest –, ő pedig Kádár János. Kádár a vezetője a párt se nem dogmatikus, se nem jobboldali revizionista tagjai csoportjának, az előbb említett leninistáknak. A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megalapításával szervezeti szinten is központot teremtett a „forradalmi erőknek”, és helyesen értelmezte a szovjet útmutatásokat, tanácsokat. A jó ízlés határain belül talán nincs is olyan pozitívum, amit Berecz meg nem nevez Kádárral és politikájával kapcsolatban. Az ő vezetésével szilárdult meg újra a szocializmus Magyarországon, s kezdődött el az a konszolidáció, ami a bereczi értelmezés szerint a rendszer azóta tartó bel- és külföldi sikereinek alapja. 32 A munka fogadtatása természetesen nagyon kedvező (ugyanakkor némiképp csendes) volt. A Párttörténeti Közlemények 1982-ben szemlézte Berecz újonnan kiadott könyvét. Az ismertető-kritika – ami „magyar tragédiának” nevezte 1956-ot – mindenben egyetértett a mű megállapításaival, és tartalmi erényei mellett méltatta élvezetes stílusát is. Különösen dicsérte a Kádár János szerepét 30 Uo. 114., 122. 31 A koalíciós pártokra vonatkozóan lásd: Uo. 124., Mindszentyre pedig Uo. 125. 32 Kádár Jánosra és tevékenységére, politikájára nézve lásd különösen: Uo. 168–184.
