M. Kiss Sándor - Nagymihály Zoltán (szerk.): Sorsok és horizontok. Tanulmányok a magyar forradalom hatvanötödik évfordulóján - RETÖRKI könyvek 46. (Budapest, 2021)
4. fejezet: Táguló láthatár
323 Strausz Péter: Rugalmas változatlanság E tekintetben azonban Hollósnál részletesebben taglalja az állampárton s ezen keresztül az egész társadalmon belüli mozgásokat 1956 előtt, különös tekintettel a Joszif Sztálin 1953-as halála utáni időszakra. Értékelésének lényege pedig az, hogy a párt és az államhatalom „ellenforradalom” alatti – a szerző szerint csupán kezdeti – bizonytalansága, tehetetlensége betudható egyrészt a dogmatikus, személyi kultuszt kiépítő Rákosi-féle vezetésnek, az 1956-os szovjet pártkongresszuson elhangzott Hruscsov-beszéd nem megfelelő értékelésének, s a párttagság felé elégtelen interpretációjának, valamint Nagy Imre és köre egyre erősödő tevékenységének.27 Ezzel e tekintetben részletesebb és többszempontú magyarázatot igyekszik adni, mint Hollós Ervin. A belső tényezők bemutatásával Berecz egy fontos kérdést is részletesen taglal, ez pedig Nagy Imre és „körének” szerepe a forradalomhoz vezető történésekben és magában az 1956-os eseményekben. Az ezzel foglalkozó részt tekinthetjük a mű egyik kulcsfejezetének is, hiszen a kádári rendszernek mondania kellett valamit a hosszú évtizedeken át párttag, moszkovita, volt földművelési miniszter személyével, „ellenforradalom” alatti ténykedésével kapcsolatban. Különösen így volt ez Nagy Imre 1958-as kivégzésének fényében, illetve amiatt, mert Nagy neve némiképp összeforrt az ’56-os történésekkel. A szerző ezt a „feladatot” a következő értelmezéssel teljesítette: Nagy Imre és csoportja (ezen belül is különösen Losonczy Géza) alapvetően sértődött volt a hatalomból történt fokozatos kiszorítása miatt, és ezért állt élére a párt megújulása érdekében megindult törekvéseknek, voltaképpen ki is sajátítva azokat. A „revizionista” tömörülés voltaképpen pártellenzékké vált, és egyre hangosabban hirdette magáról, hogy tagjai alkotják a pártot, ők maguk a párt. Ezzel komoly zavart okoztak az MDP soraiban, és lehetetlenné tették a szélsőségektől mentes, helyes irányvonal megtalálását mind a párt, mind pedig az állam működésében. Szovjetellenes, voltaképpen jobboldali programjukat, „propagandájukat” különböző csatornákon, különösen a Petőfi Körön és a különböző értelmiségi csoportokon keresztül terjesztették. 28 A szerző munkájában arra is kitér, hogy az „ellenforradalom” boszorkánykonyhájának valódi szakácsmestere, az imperialista Nyugat hogyan is viseltetett Nagy Imrével és körével szemben. Az „imperialista propaganda” 1953–1956 között örült ugyan az MDP-n belüli küzdelemnek, a számos területen érzékelhető erjedésnek, de inkább nevek említése nélkül támogatta a Berecz által gyakran „jobboldali revizionistának” nevezett politikai csoportokat, mint például az Írószövetséget. 29 A forradalom alatt is kezdetben kritikus hangot ütött meg Nagy Imrével és kormányával szemben. Berecz szerint többek között ennek is hatására Nagy mindenáron meg kívánt felelni a Nyugat vélt vagy valós elvárásainak, kormányát többször 27 Mindezen tényezőkre vonatkozóan lásd: Uo. 27–35., 48–50. és 64–79. 28 Uo. 51–58. 29 Uo. 72.
