M. Kiss Sándor - Nagymihály Zoltán (szerk.): Sorsok és horizontok. Tanulmányok a magyar forradalom hatvanötödik évfordulóján - RETÖRKI könyvek 46. (Budapest, 2021)
4. fejezet: Táguló láthatár
321 Strausz Péter: Rugalmas változatlanság Intézetben őrzött iratait (direktívákat, jelentéseket, összefoglalókat). A könyv hazai sajtóanyagra, különösen Szabad Nép - és Népszabadság -cikkekre is támasz kodik. Ezenfelül a szerző itthon megjelent munkákat is idéz/felhasznál – ezekkel kapcsolatban annyit mindenképp érdemes megemlíteni, hogy ezek zömükben az 1950-es évek végéig jelentek meg, ami igazolható lehetett az első, 1969-es megjelenés idején, de tizenegy évvel később, a második kiadás előkészítése során Berecz talán támaszkodhatott volna jobban az azóta megjelent – és a hivatalos narratívába illeszkedő – hazai kiadványok eredményeire is. Beszédesnek is tekinthetjük ugyanakkor, hogy mikor nem találunk hivatkozásokat Berecz művében. Sok esetben akkor keresünk hiába magyarázó vagy igazoló jegyzetet a lap alján, amikor egy-egy „imperialista” beavatkozási vagy diverzáns akció tényleges, tényszerű adatairól ír a szerző. Nem állíthatjuk, hogy az ezen esetekben megadott adatok nem helytállóak, de a lábjegyzetek hiánya mindenesetre a figyelmes olvasót némi óvatosságra, távolságtartásra inti az adott állítások fenntartás nélküli elfogadásával kapcsolatban. 24 A primer és szekunder források felhasználásának, illetve fel nem használásának ténye és módja alapján talán megkockáztathatjuk azt a kijelentést, hogy Berecz János nem történeti feldolgozásnak szánta munkáját – annak ellenére, hogy a könyv formája ezt a látszatot keltheti. A szakmai megközelítésmód párosulva a kendőzetlen elfogultsággal, oldalválasztással azt húzza alá, hogy e munka inkább tekinthető magyarázó-igazoló és igazodási pontnak írt pamfletnek. Az 1956. október-novemberi események kapcsán a „sötét oldal” szereplőinek és tetteinek bemutatása/értékelése során a szerző Hollós Ervinnél sokkal erőteljesebben fogalmazza meg azt a narratívát, hogy az „ellenforradalomban” részt vett belső ellenség voltaképpen csak ügynök, sokszor eszköz volt, s az események megtervezésében, előkészítésében és lebonyolításában a külső ellenség játszotta a fő szerepet. S hogy ki tekinthető a külső ellenségnek? Berecz szerint elsődlegesen a Szovjetunió, a szocialista tábor és ezen belül Magyarország „demokratikus” fejlődését rossz szemmel néző, imperialista Egyesült Államok, valamint az általa összekovácsolt kapitalista tábor. Ezen országok – köztük is természetesen elsősorban Amerika – titkosszolgálatai irányították azokat az általuk létrehozott (mint például a Szabad Európa Bizottság és Szabad Európa Rádió), illetve pénzelt emigráns szervezetek (mint például a Magyar Harcosok Bajtársi Közössége) felforgató, diverzáns munkáját. 24 Hadd villantsunk fel két példát ezzel kapcsolatban: amikor Berecz a külföldi ellenség 1954-es magyarországi tanácsválasztásokba való beavatkozásáról ír, akkor megemlíti, hogy a voksolás után több százezer Rákosi-ellenes röpcédula leszórására került sor máshol az 1956 első felében nyugatról indított, szintén röpcédulákat szállító léggömbinvázióról tesz említést, de a szerző kijelentéseit, adatait igazoló jegyzetet egyik esetben sem találunk a műben. Uo. 39., 60.
