M. Kiss Sándor - Nagymihály Zoltán (szerk.): Sorsok és horizontok. Tanulmányok a magyar forradalom hatvanötödik évfordulóján - RETÖRKI könyvek 46. (Budapest, 2021)
1. fejezet: Körvonalak
28 Sorsok és horizontok 1. Körvonalak Jelentős tábora volt a nemzeti szuverenitásnak, s ezen belül az egyén szabadságjogai megőrzésének/megszerzésének, a magántulajdonra épülő gazdasági életnek, s a hit szabad vállalásának. A kommunista diktatúra kiépítésének/kiépülésének tehát a társadalmi elvárásokat tekintve jelentős ellenzéke volt. Ahhoz, hogy a diktatúra győzzön, a szovjet katonai jelenlét, az egyre inkább megmutatkozó fizikai és politikai terror mellett az értéktartalmak meghamisítására is szükség volt. A nemzeti szuverenitás eszméjét fel kellett váltani az internacionalizmussal, amely „biztosította népünk szabadságát”, s amelynek „nagy őre” a Szovjetunió volt. A „kizsákmányoló” magántulajdont fel kellett számolni, helyét átvette a köz-, illetve társadalmi tulajdon, amely elosztásáról az állam gondoskodott. A vallás „ópiuma” helyett rá kellett döbbenteni a népet a bolsevik mitológiában rejlő megfellebbezhetetlen igazságra. Előretekintve egy pillantásnyit a jövőbe, nem kell sokáig keresnünk arra a választ, hogy mi háborította jobban fel a magyar társadalmat: vajon a kommunisták „önfelszámoló” persorozata, vagy a hagyományos értékek devalválására való törekvés. Az 1956-ban főként vidéken ismételten erőre kapó önkormányzati rendszerek értékvállalásai nem igazán korreláltak még az 1956-ban időlegesen hatalomra jutó reformkommunisták értéktörekvéseivel sem. A társadalom csendes ellenállásának egyik jele az 1945 és 1956 közötti börtönbüntetések számának emelkedése volt. 1945-ben 8247, 1946-ban 10682, 1947-ben 12641, 1948-ban 12 772-re emelkedett az elítéltek száma. Ez után következett – mint erre Hegedüs is utalt – a nemzeti ellenállás erősödése, melynek már – rejtettebben vagy nyíltabban – egyértelműen politikai tartalma is volt. 1949-ben 15802-re, 1950-ben 15839-re, 1951-ben 21211-re, 1952-ben 35308-ra, 1953-ban 33608-ra módosult a lefogottak száma. 1954-ben – Nagy Imre első miniszterelnöksége alatt – ez a szám 23 216-ra csökkent. 36 Kajári Erzsébet kolléganőm adatai alapján tudjuk, hogy a lefogottak fele munkás volt. Számuk Rákosi időleges visszatérése idején ismét emelkedni kezdett. (Ezt nevezhetnénk némi kesernyés történelmi fintorral szocialista libikókának, de nem a „szabadság köreinek” kitágulásával.) Természetesen azt is tudjuk, hogy ez a folyamat – elsődlegesen a Rajk-perek sora – mit jelentett például Vásárhelyi 36 Kajári i. m. 2000, 157–186.
