M. Kiss Sándor - Nagymihály Zoltán (szerk.): Sorsok és horizontok. Tanulmányok a magyar forradalom hatvanötödik évfordulóján - RETÖRKI könyvek 46. (Budapest, 2021)
3. fejezet: Magyar a magyarral – és a nagyvilággal
222 Sorsok és horizontok 3. Magyar a magyarral – és a nagyvilággal szembeszálló szabadságharc korábban ismeretlen mérvű szembenézésre kényszerítette az USA vezetését. Mint az általam idézettekből egyértelműen kiderül, Eisenhowerék tudták, hogy cserbenhagyják a pesti srácok és a vidéki városok szigetforradalmait. Hangsúlyoznom kell azonban, hogy e cserbenhagyás nem valamely adott szó bizonyosságának megszegését, hanem annak a reménynek a véres illúzióvá válását jelentette, melyet a Szabad Európa Rádió és az Amerika Hangja adásain keresztül a CIA táplált a „rab nemezetek” felé, s melyet, úgy tűnik, az ügynökség vezetésének egy része végül már maga is elhitt. Frank Wisner 1956-os összeomlása szemléletesen bizonyítja ezt. Úgyis fogalmazhatnék, hogy ahogyan a magyar forradalmárok hittek, mert hinni akartak a nyugati segítség majdani megérkezésében, úgy Eisenhower elnök adminisztrációjában is voltak olyanok, akik ugyanezen – az ő esetükben részben kényszerű, részben kényszeres – önszuggesztióval éltek a libera tion kelet-európai megvalósíthatóságával kapcsolatban. Utóbbi kapcsán azonban alá kell húzzam, hogy a washingtoni döntéshozók pontosan tisztában voltak, illetve kellett volna, hogy legyenek egyrészt saját, a Szovjetunióval, pontosabban a Vörös Hadsereg katonai képességeivel szembeni reális lehetőségeik, másrészt saját kockázatvállalási hajlandóságuk határával. A nukleáris elrettentés doktrínájának meghatározóvá válásával, illetve ezzel párhuzamosan a töredékesen hiányos hírszerzési adatokon alapuló, a valóságnál jóval erősebbnek, minimálisan is egyenragúnak vélelmezett Szovjetunió-képpel Dwight D. Eisenhower kormányának az NSC szintjén kellett volna újraértékelni a roll back európai lehetőségeit – pontosabban annak aktuális lehetet lenségét. 1953–54-től azután ennek fényében kellett volna felülvizsgálni és újraírni a SZER-t felügyelő, CIA-t irányító politikai direktívákat. Távolról sem állítom, hogy mindezzel elkerülhető lett volna azon társadalmi forrás és robbanás, mely 1956 októberében a magyar nép forradalmához vezetett; de az bizonyos, hogy az általunk történelemi valóságként ismert eseménysor, melyben Hruscsov „titkos beszédének”, illetve az ősz lengyel eseményeinek részletes ismertetése, pontosabban ezek tudatos sulykolása a keleti blokkot célzó rádióadásokban nem következett volna be. A magát a „demokrácia jelzőfényeként” aposztrofáló Amerikai Egyesült Államok vezetésének rendkívül átgondoltan és óvatosan kellett volna propagandáját az érvényes katonai realitások sorvezette új koncepciókhoz igazítani. Mint azt kiemeltem, ha a megosztott Európában a nukleáris elrettentés erejével a containment volt az elérhető optimum, akkor nem szabadott volna a liberation fegyverrel való felszabadításának gondolatát propagálni. A Magyarországon 1956. október 23-a és december vége között harci cselekményben megsérült közel 20.000 ember (Budapesten 16.700-an, vidéken 2.526-an sérültek meg, 15 százalékuk fejlövéssel), illetve mindazok, akik életüket áldozták, egy olyan reményért vállaltak kockázatot, mely csak a szívükben, s nem a hidegháború akkor érvényes, nyomasztó realitásaiban létezett. Cserbenhagyásuk, a „nem segítesz, s gyengének tűnsz; félrevezetted a barátaidat” dilemmája megrázta a washingtoni vezetést, szembesítve őket mindazzal, amit a megelőző években következetlenül, ellentmondásosan és rosszul csináltak. 1956 fényének kihunyása egy új
