M. Kiss Sándor - Nagymihály Zoltán (szerk.): Sorsok és horizontok. Tanulmányok a magyar forradalom hatvanötödik évfordulóján - RETÖRKI könyvek 46. (Budapest, 2021)
3. fejezet: Magyar a magyarral – és a nagyvilággal
220 Sorsok és horizontok 3. Magyar a magyarral – és a nagyvilággal a Nemzetbiztonsági Tanácsból lehetett és kellett tudnia, hogy az USA-nak nincsenek kész forgatókönyvei direkt katonai segítségnyújtásra, illetve, hogy 1953–54 fordulójától a nukleáris fegyverek tömegével vívott harmadik világháborútól való félelem okán Washington nem mer/tud/akar háborút indítani a Szovjetunió, illetve a Vörös Hadsereg által megszállva tartott európai országok ellen. Tény, hogy a magyar forradalom szovjet eltiprása után némi önvizsgálatot tartva maga Eisenhower is úgy fogalmazott, hogy „[...] úgy érzem mindazon éveken át felbujtottuk a magyarokat, s most hogy bajban vannak, hátat fordítunk nekik”.18 Az ő esetében ugyanakkor arról a katonai vezetőről beszélünk, aki tábornokként 1944. június 6-án (sok ezernyi halottal) levezényelte a D-napot, s akinek immár az USA főparancsnokaként még néhány évvel később is csak irtózatos és embertelen opciók álltak a rendelkezésére. (Egyszerre elképesztő és elrémisztő, hogy az 1961-ben elkészült SIOP 62 – mely megtorló csapás mellett megelőző csapással is számolt (!) – csak a Szovjetuniót érintő tömeges megtorlásnál mintegy 725 célpont esetén 1706 nukleáris fegyver bevetésével számolt; egy általános, a Szovjetuniót, Kínát és a kommunista szövetségeseket érintő megelőző csapásnál 1060 célpontnál 3200 fegyvert alkalmaztak volna. Nem csoda tehát, hogy a háború pusztulás és pusztítás valóságát túl jól is ismerő elnök 1962-ben úgy fogalmazott, „mindez pokolian halálra rémisztett”.) 19 Vizsgálódásunk végére hagytam az 1956-os forradalomnak direkt módon a szuezi válsághoz kötött „elárulásának/eladásának” toposzát. Téves és rossz közhelyként máig sokan úgy gondolják, hogy a két hidegháborús szuperhatalom részéről egyfajta egyezség, ha úgy tetszik, „titkos alku” született a saját érdekszféráikban kibontakozott válságok másik fél beavatkozása nélküli kezeléséről. A valóságban azonban arról van szó, hogy miközben a keleti blokkba bezárt Magyar Népköztársaság esetében Dwight D. Eisenhower elnök gyakorlatilag eszköztelen volt, a szuezi csatorna esetében nagyon is közvetlen módon hathatott saját szövetségeseire. Gamal Abden-Nasszer 1956. június 23-án lett Egyiptom elnöke, s miután az asszuáni gát megépítésének kérdése kapcsán Washingtonnal való viszonya gyorsan elmérgesedett (ebben a súlyos műtétje után lábadozó Eisenhower helyett az amerikai külpolitika de facto fejeként döntéseket hozó John Foster Dullesnak személyes negatív szerepe volt), július 26-án államosította az eredetileg angol-francia Szuezi-csatorna Társaságot. Lépésével sokkolta a nyugati hatalmakat, ám azok nyilvános és titkos tárgyalásain hamar kiderült, hogy Washington másképp látja a kérdést, mint London és Párizs, utóbbiak pedig hamarosan eltökélt szövetségesre találtak a Közel-Keleten saját céljait és érdekeit követő Izraelben. A rendkívül komplex helyzetet jól jellemzi, hogy miközben Nasszer maga teljes anyagi jóvátételt ígért a csatornaövezet államosításáért, az USA részéről Dulles szeptemberben diplomáciai megoldást sürgetve egy 18 18 Kávássy János Előd: Halálos játszmák. Az Amerikai Egyesült Államok nukleáris stratégiája és a játékelmélet hatása a nukleáris tervezésre. PADE, 2018, 15. (Publikálatlan.) 19 Uo.
