M. Kiss Sándor - Nagymihály Zoltán (szerk.): Sorsok és horizontok. Tanulmányok a magyar forradalom hatvanötödik évfordulóján - RETÖRKI könyvek 46. (Budapest, 2021)
3. fejezet: Magyar a magyarral – és a nagyvilággal
213 Kávássy János Előd: A cserbenhagyás dilemmái adminisztrációja szemszögéből tekintve a deterrence , az elrettentés nem egy háború megvívására, hanem éppen annak megelőzésére volt kitalálva – magyarán inkább volt politikai, mintsem katonai eszköz. 1954. január 12-én John Foster Dulles külügyminiszter immár nyilvánosan is beszélt az USA új stratégiájáról, mintegy meghirdetve ezzel a massive retaliation , azaz a tömeges megtorlás elvét. Az 1956-os lengyel és a magyar események direkt szuperhatalmi kontextusa kapcsán fontos arra is rámutatni, hogy fentiek ellenére/mindezekkel párhuzamosan Washingtonban is nőtt saját sebezhetőségük tudata. Jól illusztrálja ezt, hogy 1956-ban amerikai szakértők úgy vélték, hogy a szovjetek 1960-ra mintegy 800 stratégiai bombázóval bírnak majd Moszkva saját nukleáris stratégiájának megvalósítására. A bizonytalanságból fakadó pszichológiai nyomást csak fokozta, hogy 1960 augusztusa előtt (amikor is az évek óta zajló amerikai kémműholdprogram végre valóban áttörést hozott) az USA vezetése igen kevés és töredékes információval bírt a szovjetek valódi nukleáris képességeit illetően. E bizonytalanságból fakadóan az első, kísérleti szovjet hidrogénbombák (az 1953-as, majd az 1955-ös) felrobbantása után az immár termonukleáris eszközökkel megvívott harmadik világháború mindenáron való elkerülése vált a legfőbb céllá. A másik, az 1956-os magyar forradalom hőseinek áldozatvállalása, majd tragikus sorsának kifejlése kapcsán megkerülhetetlen alapvetés az, hogy Ike Eisenhower kormányzatának Kelet-Európa politikájában súlyos következetlenségek, sőt alapvető önellentmondások rejlettek. Miközben Eisenhower elnök és John Foster Dulles külügyminiszter nyilvánosan azt hangoztatták, hogy az Egyesült Államok nem szándékozik az európai hidegháborús status quó t fenntartó egyez ményeket kötni, illetve, hogy a „szatellit nemzeteknek végül vissza kell nyerniük függetlenségüket és szabad önrendelkezésüket”; addig nagyon is tudatában voltak annak, hogy a „szatellitek jelentősége a SZU számára oly nagy, hogy Moszkva szinte bizonyosan hatalmi státusza alapvető részének tartja a térség feletti irányítását”.4 A direkt ellenmondásban lévő két állásfoglalást/megállapítást a hideg stratégiai légi képességének, és alapvető fontosságúak lesznek a hadi műveletek levezetésében az eurázsiai kontinensen, általános háború esetén. Az ilyen bázisok elérhetősége és szükséghelyzetben történő használatuk az Egyesült Államok által a legtöbb esetben azon nemzetek beleegyezésén és együttműködésén fog múlni, amelynek a területén ezek a bázisok megtalálhatóak. Ezek a nemzetek csak akkor fogják a velejáró kockázatot vállalni, ha meg vannak győződve arról, hogy az saját biztonságukat szolgálja. [...] Az USA stratégiája, beleértve az atomfegyverek használatát, csak akkor sikeresen kivitelezhető, ha legfontosabb szövetségeseink meg vannak győződve arról, hogy az a szovjet fenyegetéssel szembeni közös biztonságunk és védelmünk érdekében jött létre, és lesz a valóságba átültetve.” Report to the National Security Council by the Executive Secretary (Lay). (NSC 162/2). (Washington, 1953. 10. 30.). https://history.state.gov/historicaldocuments/frus1952-54v02p1/d101 (Utolsó letöltés: 2021. 05. 10.) 4 Probable Developments in the European Satellites through 1960. (1956. 01. 10.). Foreign Relations of the United States (FRUS), 1955–1957, Volume XXV, 115.
