M. Kiss Sándor - Nagymihály Zoltán (szerk.): Sorsok és horizontok. Tanulmányok a magyar forradalom hatvanötödik évfordulóján - RETÖRKI könyvek 46. (Budapest, 2021)
1. fejezet: Körvonalak
20 Sorsok és horizontok 1. Körvonalak ábrázolta: „...Magyarország 1943-ban még a viszonylagos béke, biztonság és normális élet megőrzött szigetének tűnt annyi más lángban álló, vérbe gázolt országhoz képest, sok illuzórikus reményt táplálva a felől, hogy a háborút a nyugatiak győzelmével nagyobb megrázkódtatás nélkül átvészeli.”13 Tegyük ehhez hozzá, hogy egy ilyen végkifejlet a magyar társadalom döntő többsége számára is reménységek tárgya volt. Ilyen összefüggésrendszerben a magyar kommunisták számára kevés mozgástér mutatkozott. Feltehetően ezeket felismerve döntött úgy a kommunista maradékból újra szerveződő, Kádár neve fémjelezte Békepárt, hogy közeledve a szociáldemokratákhoz, bővíteni fogja mozgásterét. (Kádár e lépése visszaköszönt 1956 után is, igaz, más politikai körülmények között, s más eredménnyel.) A felajánlott 1943. közepi paktum – SZDP–Békepárt szövetség – nem járt sikerrel: a szociáldemokraták a kommunisták helyett a kisgazdákat választották partnerül. A szakirodalomból – bár különbözőképpen interpretálva – ismert, hogy ebben az időszakban két „népfrontos” koncepció létezett egymás mellett. Az egyik, a dimitrovi koncepció szellemében a kör közepén, mint alapvető szervezőerő, a kommunisták állnak, szövetségben a baloldali szociáldemokratákkal. A magot körülvevő kör egyes pontjain helyezkednek el, mint társutasok a különböző antináci polgári erők. Ehelyett esetünkben a második koncepció valósult meg, a polgári jövőt feltételező kisgazda–szociáldemokrata szövetség, s így a kommunisták a centrum helyett a kör egy külső pontjára kerültek. A vita ekkor már a háború utáni jövőre irányult: kinek a kezébe kerül a hatalom a háború után? Kommunista vagy polgári hatalom lesz-e? A kérdés természetesen „költői” volt, hiszen a jövő attól függött, hogy a pillanatnyi szövetségesek közül ki lép először Magyarország földjére, pontosabban szólva: ki nyeri meg a háborút követő békét? Mint ez ismeretes, 1944 májusában megszületett a társadalom háborúellenes erőinek összefogásából a Magyar Front, amelynek vezetői kapcsolatban voltak a kormányzat németellenes erőivel is. Tanulságos ideidézni az akkor börtönben lévő Bajcsy-Zsilinszky Endre véleményét a Magyar Front megalakulásáról, s annak politikai lényegéről. Pintér István írta erről a következőket, 1975-ben megjelent monográfiájában: „A végleges kiáltványt eljuttatták a Gestapo fogságában raboskodó Bajcsy-Zsilinszky Endréhez, aki a közös szervezettel szembeni fenntartásait írásban rögzítette. »Elképzelhetetlen, hogy jelentékenyebb szerepű párttagok aláírtak volna egy olyan röpiratot, amelyet a kommunisták tulajdonképpen a kommunista célokért írtak, és amelyben az aláírás sorrendje révén a Kisgazdapárt elismerte volna vezető szerepüket az úgynevezett Békepártban.«” 14 13 Kosáry Domokos: Utószó. In: M. Kiss Sándor: Magyarország, 1944. Fejezetek a nemzeti ellenállás történetéből. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1994, 315–320. 14 Pintér István: Magyar antifasizmus és ellenállás. Budapest, Kossuth, 1975, 291.
