M. Kiss Sándor - Nagymihály Zoltán (szerk.): Sorsok és horizontok. Tanulmányok a magyar forradalom hatvanötödik évfordulóján - RETÖRKI könyvek 46. (Budapest, 2021)
1. fejezet: Körvonalak
19 M. Kiss Sándor: Értékek mentén volt, míg a katonai ellenállás (!) ennek megakadályozására törekedett. (Nem szükséges itt külön elemezni, hogy a háttérben a kormányzat szempontjából elsődlegesen Erdély megőrzése volt az alapvető cél.) Fontos célja volt még a katonai ellenállásnak „a nemzetszocialista rendszer uralomra jutásának megakadályozása”. Érdemes ideidézni a dokumentum V. fejezetének a szövegét. „V. A katonai ellenállás belpolitikai miliője: 1. A kormányzópárt nem egységes. Háború és háborúellenes erőkből tevődik össze. 2. Az ország legnagyobb ellenzéki pártja a frakciókba tagolt nemzetszocialista párt. 3. A szociáldemokrata és kisgazdapárt együttesen sem erősebb a nemzetiszocialista ellenzéknél. 4. Kommunista párt nincs. Összefoglaló jellemzés: A kormányzópárt klasszikus parlamenti, a szociáldemokrata és kisgazdapártok a passzivitás, míg a nemzetiszocialista ellenzék a német politikai és katonai súlyra támaszkodva agresszív tüntető módszerekkel küzd. A belpolitikai kormányzat a nemzetiszocialista ellenzéken csak tünetileg tud úrrá lenni.” 11 Jegyezzük meg a feljegyzés néhány fontos megállapítását, már csak azért is, hogy a később történteket jobban megértsük. A feljegyzés alapján az ellenállás új fogalmat kapott. A mi felfogásunk szerint az ellenállás – hivatkozva Ránki György megállapítására, miszerint az valóban erkölcsi magatartás – a társadalom tevékenysége, melynek célja az ellenség erejének gyengítése, annak fizikai megjelenése után pedig a fegyveres harc a megszállók ellen. A kiugrás az arra a volt ellenfél által is felhatalmazott vagy az állami jogokkal és jogosítványokkal felruházott állami szerv tevékenysége. 12 A hivatkozott dokumentum az ellenállás fogalmát belpolitikai tartalommal ruházza fel, amikor is az ellenálló lehet maga az állam vagy az államhoz szervesen hozzátartozó szervezet is, ha az politikai változást akar végrehajtani. E küzdelem terepe a parlament. Utalva a dokumentum által is jelzett parlamenti erőviszonyokra, az 1939-es választások tükrében a belülről osztott kormánypártnak 183 mandátuma volt, a háborúellenes SZDP-nek 5 (!), az FKGP-nek 14, míg a nyilasoknak 31. Ebben az összefüggésben a kommunista párt nem volt hatalmi, illetve politikai tényező. A klasszikus parlamenti demokrácia szabályai szerint a kormányhatalom megdönthetetlen volt. A német megszállás előtti ún. katonai ellenállásnak – s ez részben vonatkozik az október 15-éig tartó helyzetre is – tehát, mint kormánytámogató erőnek kizárólag politikai haszna, illetve értelme lehetett volna. (Sajátos „védekezési”, illetve önigazolási gondolkodásmód.) Fontos jelzés viszont, hogy a parlamenti rendszerben a szélsőjobb jelentékenyebben volt jelen, mint a mérsékelt bal. Érdemes odafigyelni Kosáry Domokos professzor magyar társadalom állapotáról szóló mondaivalójára, amely szintén a valóság egy szeletét 11 Uo. 12 Ránki György: A második világháború története . Budapest, Gondolat, 1973, 112.
