Szabó László Zsolt: Húsz év után. Interjúk a rendszerváltozásról 2008-2009-ben - RETÖRKI könyvek 43. (Lakitelek, 2019)
Kövér László
Kövér László hogy előbb-utóbb vezető szerepben kell ezt megtennie. Ez tehát tudatos készülés volt, nem a beilleszkedésre, nem a forradalomra, hanem arra, hogy hogyan lehet a lengyel példát továbbfejlesztve alkalmazni: hogyan lehet az adott rendszer keretei között, mégis függetlennek megmaradva befolyásolnunk legalább azt, amit lehet... Sz. L. Zs.: 1985-ben volt egy másik találkozó, a monori találkozó, ahol a népi és az úgynevezett demokratikus ellenzék tagjai jöttek össze. Volt Önök között valamiféle kapcsolat? K. L.: Sajnos így ebben a formában, ahogy a kérdés tartalmazza, nem. Természetesen a monori találkozó egyik-másik résztvevőjével akkor már személyes kapcsolatban voltunk, például Donáth Ferenccel. Nem tudom, igazándiból hogyan is minősítsem: az ’56-os pártellenzéknek volt a doyenje, úgy, hogy az ellenzéki értelmiségnek is ő volt az egyik nagy öregje. Néha a szakkollégiumokba is ellátogatott. Levélben hívtuk meg, kimentette magát, küldtünk 80 vagy 100 meghívót az általunk akkor reformgondolkodásúnak vagy éppenséggel ellenzékinek tartott értelmiségieknek, és azt hiszem, ő volt az egyetlen, aki válaszolt. Sajnos ez a köreinkben nagy tekintélynek örvendő értelmiségi garnitúra nem nagyon vett rólunk tudomást, leszámítva (tiszteletteljesen sorolom a nevüket) azt a három-négy embert, aki el is jött. Meghívásunknak eleget tett Solt Ottilia, Kopácsi Sándor és talán Szabó Miklós is. Hajói emlékszem, a hallgatók soraiba ülve fölszólaltak a vitában, de előadást természetesen nem vállalhattak az akkori körülmények között. Sz. L. Zs.: Hogyan jutottak odáig ’88 márciusában, hogy megalakítsák a Fideszt, tulajdonképpen az első független magyarországi pártszerveződést? K. L.: Mindenekelőtt, addigra már megteremtődtek ennek - ha nem is a politikai, de legalább a lélektani - előfeltételei, hiszen ’88 után a rendszer nemcsak Magyarországon, hanem az egész szocialista táborban látványosan bomlani, recsegni-ropogni, lazulni kezdett. Olyan elgondolás ért meg a fejünkben, hogy az ilyen típusú történelmi pillanatok nem tudni, milyen hosszúak, de történelmi értelemben véve egészen biztos, hogy csak pillanatok szoktak lenni. Addig kell tehát elmenni, eleve kiszámítani, hol van a fal, amíg bele nem ütközünk... Ami és ameddig lehetséges, el kell érnünk, ki kell harcolnunk, ameddig csak a lehetőségeink ezt egyáltalán reálissá teszik. Aztán majd meglátjuk, mi lesz belőle. De ne tehessünk magunknak utólag olyan szemrehányást, hogy még tehettünk volna egy-két lépést, ha időben észrevesszük, ha elég bátrak vagyunk, 125
