Szabó László Zsolt: Húsz év után. Interjúk a rendszerváltozásról 2008-2009-ben - RETÖRKI könyvek 43. (Lakitelek, 2019)
Kiss Gy. Csaba
Kiss Gy. Csaba Kiss Gy. Csaba Irodalomtörténész. A közép-európai népek irodalmának avatott ismerője. A nyolcvanas években a Bethlen Gábor Alapítvány titkára, a lakiteleki találkozó egyik szervezője, a Magyar Demokrata Fórum névadója és egyik alapító atyja, majd elnökségi tagja és szóvivője. Az MDF választási győzelme után 1990-ben a párt alelnöke, ám egy fél év után a beindult folyamatok láttán háttérbe vonul, majd 1993-ban kilép az MDF-ből. Felhagy az aktív politizálással. Jelenleg az ELTE Művelődéstörténeti Tanszékének docense. Szabó László Zsolt: Hogyan került a közéletbe a késő Kádár-korszakban egy irodalomtörténész? Kiss Gy. Csaba: Maga az irodalom világa is jelentett mindig valamiféle feszültséget, küzdelmet a cenzúrával. Ezt elég hamar megpróbáltuk a hetvenes évek elejétől, a szegedi Tiszatájnak írtunk közép-európai irodalmakról és kultúrákról, és gyakran ütköztünk olyan értelemben, hogy ez nem kívánatos, ez most nem jó, miért ezek a szerzők szerepelnek. Valahogy tehát ezt a szembenállást egy kicsit megtanulta az ember már pályakezdőként is. Sz. L. Zs.: Miért éppen Közép- és Kelet-Európa érdekelte annyira? K. Gy. Cs.: Véletlen nyilvánvalóan, de mint református, vallom, ebben elrendezés van. 1964-ben autóstoppal kikerültem Lengyelországba, és ez óriási élmény volt számomra, megfordította szinte az életemet. Magyar-német szakos hallgató voltam az egyetemen, de attól kezdve az én iránytűm Lengyelország felé mutatott, és Lengyelország olyan szempontból is nagy hatással volt rám, hogy láttam azt, hogy a kommunista rendszer is lehet más. Amikor például katolikus templomban láttam katonatiszteket, ami Magyarországon elképzelhetetlen volt. Vagy apácákat Krakkóban. 1964-ről beszélek. Benne volt a levegőben, a lengyel fiatalság tudatában a magyar ’56, meg is írtam a Lengyel naplóban azt a jelenetet Zakopanéban: munkások hívnak bennünket vodkázni, és a barátomat, akivel együtt mentem, Imrének hívták. Azt mondják: Imre? Imre Nagy. És akkor fölállt minden lengyel vodkás pohárral a kezében, és Nagy Imre emlékére ürítettük a poharakat... Ez óriási hatással volt rám, azt lehet mondani, a rendszerrel való szembenállásomban én Lengyelország tanítványa voltam. 107
