Házi Balázs - Jónás Róbert (szerk.): Hitel repertórium 1988-1992 - RETÖRKI könyvek 36. (Lakitelek, 2018)
Dippold Pál: A hittel teli Hitel - Emlékeim egy korszakos lapról
Hitel repertórium 1988-1992 órákig a falhoz támaszkodva állni mindenesetre a történet magyar szereplőinek egyáltalán nem volt kellemes. Legközelebb 1989 karácsonyán, a Temesvárott kirobbant forradalom hírére szedtek össze több tucat teherautónyi élelmet és orvosságot, és indultak el újra Romániába. Alexa Károly és Dippold Pál tehát elég sajátos módját választotta a Magyar Demokrata Fórum és programja népszerűsítésének. Nem publicisztikai fogásokkal, hanem tetteikkel közölték, hogy a Magyar Demokrata Fórum számára mennyire fontos a határokon túli magyarság helyzete, élete. Az élet filmje A meglehetősen hosszú, ám az MDF programjának közvetítéséhez jócskán hozzájáruló kitérő után vegyük fel ismét a történet fő fonalát, és vizsgáljuk meg Csurka Istvánnak a Hitel ünnepi lapszámában (1989. március 15. 2. évf. 6. sz.) közzétett publicisztikáját. Ennek első bekezdése az éppen zajló filmszemléről megállapítja, hogy ott vitatkozni kellett volna, ám vita nem volt. Azonnal egy másik, az MDF programjában fontos szerepet kapó tételre ugrik, a sajtó és véleményszabadságra. Azt írja Csurka István, hogy a filmszemlén mindenkinek a magyar televízió nyomorúsága jutott eszébe. Roppant pontos a következő megállapítás is, miszerint ezen nincs mit csodálkozni, hiszen „a mai magyar társadalom válsága a Kádár-korszak és a Kádár utáni korszak egész története, nemcsak párhuzamos, hanem azonos a magyar televízió történetével és válságával”. Ez a sorsközösség, igaz - írja Csurka - mint téma és mint jelenség nincs beraktározva a lerágott csontok takarmány tápüzemébe. Hogy miért is nincs? És Csurka István láttató módon emlékezni kezd. Az ötvenes évek végére, a hatvanas évek elejére, amikor közvetlenül az 1956-os forradalmat követő véres megtorlások után az ENSZ-ben még volt magyar ügy, amikor sokan beléptek az MSZMP-be, ami egyben karrierjük kezdetét is jelentette. Sokan meg az eldobott régi párttagkönyv helyett sem kértek újat maguknak. Megrendítő, szinte költői mondatokkal idézi meg a szerző a kort, „az asszonyok, anyák beszélőre jártak, folyosókon ácsorogtak, tárgyalásokról kiszűrődő hírekre lesve, és nem kevesen a temetőkbe döcögtek volna ki az akkor még vasajtós villamosokon, ha tudták volna, hova kell menni”. 1989 márciusában még bőven a Nagy Imre-temetés előtt voltunk, ekkoriban, ha túl nagy bátorság már nem is kellett, hogy szóba hozzuk 1956 jeltelen sírba elkapart áldozatait, mégis csak nagy tett volt a múlttal, múltunkkal így, Csurka módra szembenézni. A szerző felidézi, amikor az országra 64
