Házi Balázs - Jónás Róbert (szerk.): Hitel repertórium 1988-1992 - RETÖRKI könyvek 36. (Lakitelek, 2018)
Dippold Pál: A hittel teli Hitel - Emlékeim egy korszakos lapról
Dippold Pál A hittel teli Hitel... ült döbbent csendet a hatvanas évek elején esténként megtörte egy furcsa, új tömegkommunikációs eszköz hangja: megjelentek az első televíziók. Kevés volt belőlük, a havi átlagfizetés 1200 Ft volt, egy Orion tévé pedig 4000 Ft-ba került. így hát a rokonok és a szomszédok esténként elmentek azokhoz, akiknek már volt tévéjük, hogy megcsodálhassák a házhoz jött mozit. Kevesen gondoltak akkor arra, hogy a kommunista hatalomnak mennyire kapóra jött ez az új eszköz. Kádárék a nyugatról behozott televízióval azt próbálták meg elhitetni az emberekkel, hogy az alig néhány évvel korábban behívott szovjet tankok után mi nem a kelethez, hanem a nyugathoz tartozunk, vagy legalábbis tartozhatunk. A tömegmanipuláció egy olyan eszköze volt tehát a hatalom kezében, amellyel különösebben nem is kellett hazugságokat elhitetni az emberekkel, egyszerűen, amiről nem akartak, nem beszéltek. Nem mutattak képeket, a kivégzésekről, a sokféle kiszolgáltatottságról, a téeszekbe véres erőszakkal berugdosott parasztokról, a normasatuba fogott munkásokról, hát még a 301-es parcelláról. A televízió tehát mindenről beszélt, csak arról nem, ami az országban a valóságban történt. Csurka István eljut odáig, hogy a Kádár-rendszer a televízió nélkül nem tudott volna olyan gyorsan berendezkedni, és végigvinni az úgynevezett konszolidáció folyamatát. A szórakoztatás és a lehető legkényelmesebb kikapcsolódás eszköze sok százezer ember vágyát keltette fel, késztette őket igen sok esetben megalkuvásra, hogy ők is tévétulajdonosok lehessenek. Csurka azt mondja, hogy a Kádár-korban - a régi kommunista lózunggal szemben - már nem az egyház volt a nép ópiuma, hanem a televízió. Évente százezrével emelkedett a tévé előfizetők száma. Ahol nem lehetett a tévéadásokat fogni, ott zúgolódni kezdett a nép. Ha hozzájutottak a bűvös készülékhez, százezrek beszéltek a bemondónők hajviseletéről és mosolyáról. A televízió műsorpolitikáját a kommunista felső vezetés asszonyainak ízlése szabta meg: mindent elöntött a nyárspolgári operett jelleg. És a cinkos vagy nem cinkos vigyorgás. Csurka István szerint így kezdődött a sokaság bambaságba süllyedése-süllyesztése. Végül is itt a filmszemle kapcsán indult az írás, és Csurkának is sok köze volt dramaturgként a film- és színházművészethez, ezért hiteles, amikor azt írja, hogy a nevesebb filmrendezők jogos gőggel viseltettek tévés kollégáik iránt. Megtehették, hiszen akkor a közönség még moziba járt. Egy közepes magyar filmet akár egymillió néző is láthatott. A televízió, talán technikai tökéletlensége miatt, és az ebben a műfajban gyökértelen művészi hagyományok hiányában magát is alkalmatlannak tartotta a művészet, mint írja, a magasabb rendű művészet kifejezésére. Akik a televíziózás itthoni meghonosítóiként 65
