Szekér Nóra et al.: Utak a Teleki térről. Esszék és tanulmányok a 75 éves M. Kiss Sándor tiszteletére - RETÖRKI könyvek 34. (Lakitelek, 2018)
N. Pál József: "Minden Egész eltörött…"?
Utak a Teleki térről M. Kiss Sándor tiszteletére tudom” pillanatai ugyanis csak rövidebb távon lehetnek az összetartozás melegét sugárzó alkalmak, ha egy magatartás integráns részévé, szervező elvévé lesznek, az eredendő hazugságot ágyazzák be s örökítik tovább visszavonhatatlanul. így a titkos összekacsintás, s Kádár - védjegyévé lett? - szemcsippentése közt nem is lett már különbség egy idő után! Mindez a hazugság ólmelegében, avagy a József Attila fogalmazta langy tócsában való együtt létezés-lélegzés „közmegegyezése” szinte grammatikaiig is szentesíttetett, midőn az első titkár 1972 májusában, a hatvanadik születésnapján „nemzeti tragédiáról” hablatyolt, a még folytathatónak vélt adakozási politika teremtette nyugalom idején. Ám míg az adakozás lehetősége megroggyant, a hazugság, a hamis létállapot itt maradt nekünk, s ez a „dupla fenekű” lelki, majd intellektuálisnak látszó találmány szervezte, hálózta be az idő közben fővakarásra ingerlő életünket, tudatunkat is. Lehet - dehogy lehet, biztos! -, e furfangos forma hagyatéka itt ólálkodik közöttünk tovább, tudatgörbítő módon, immár posztmodernre vett figurával, aminek kikalapálásáért a teljesség morális igézetét is őrző történész csak az első ütéseket teheti meg, ahogy ama hazugság felfakasztásáért is meg kellett tenni anno, még 1989 előtt, ahogy lehetett akkor. Mint a kollégiumban például 1984-1990 között, midőn tanárunk nemcsak a tiltott irodalomból, az egykori szemtanúk vallomásaiból összekaparászható tényekről, hanem a tudatunkat formáló „szakma” valós, erkölcsi-értékelvi szempontokat fölvonultató föladatáról is beszélt - vagy hozzáállásával, magatartásával erről tanúskodott - nekünk. Múlt és jelen, história és politika együttállásának, egyben látási lehetőségének, ama - állítólag rég szétesett - szintézisigény újraszövésének esélyéről volt szó, olyasmiről, ami a közösség tagjaként is átélhető emocionális-morális viszonyt teremtett az idő s a számunkra kiszabott beszédlehetőség erőterében, ahol otthon lehettünk, s aminek latensen, majd tudatosan a mindent átszövő ’56 volt a titkos - aztán már nem is titkos - neve akkor. Újabb históriánk „ragasztóanyaga”, aminek történetében, emlékezetében a manapság inkább megkérdőjelezett létezési mód, a nemzet mint esély, vállalkozás, közös ihlet, hogy József Attilával jöjjek elő megint, kaphat újra értelmet talán. S amit a szétesettség tapasztalatát megélt, rögzített, de az újraszövés lehetőségét feladni képtelen Ady, Németh László, Nagy László sem gondolt alapvetően másként a maga idején. Hiszünk, hihetünk-e az elmondható, átélhető történetben nemzet-szinten is még? Hol van az a legkisebb, elemi közös többszörös, ami megkérdőjelezhetetlenül és a fontos pillanatokban előhívhatóan él bennünk mindörökre? 196
