Szekér Nóra et al.: Utak a Teleki térről. Esszék és tanulmányok a 75 éves M. Kiss Sándor tiszteletére - RETÖRKI könyvek 34. (Lakitelek, 2018)
Kávássy János Előd: Szubjektív fogalomtérkép M. Kiss Sándorhoz
Utak a Teleki térről M. Kiss Sándor tiszteletére mint szabadsággal. Ha nem így lenne, a 20. század zsarnok „izmusainak” (szovjet bolsevizmus, olasz fasizmus, német nácizmus stb.) esélye sem lett volna, ám az általunk történelemként ismert eseménysorban tíz- és százmilliók fogadták el e rendszerek gyakran a brutalitásig erőszakos valóságát. Az erőszaktól fenyegetettség éppen úgy nem mentség, ahogy nem ok vagy magyarázat, egyszerűen - s tudom, ebben van némi bántó sarkítás - adott körülmény, amelyben a szolgaiság a maga természetéből fakadó teljességében kifejlik. A franciák állva éljenezték és tapsolták meg Bonaparte Napóleont, az oroszok a mindenkori хозяин-t, az olaszok a Dúcét, a németek a Führert, a magyarok Rákosit, majd Kádárt, az amerikaiak - nem is olyan rég - George W. Busht. A szabadság mint eszme, jelszó, vállalás (és életforma) valójában önmaga ízléstelen paródiája lenne, ha az ezzel a lelkűkben e világba érkezők nem lennének hajlandóak konok önfejűséggel újra meg újra mindent feláldozni egy eszményért, mely a maga törékenységében olykor csak az álmaikban létezik. Az elmúlt félezer esztendő magyar nemzeti csúcsteljesítményét jelentő 1848-49-es szabadságharc és forradalom larger than life generációjának héroszaiban (Széchenyi, Wesselényi, Kossuth, Deák, Andrássy, a 13 aradi vértanú) olyan tűz izzott, mely egy egész kontinensre vetette fényét, s ugyanezen szabadságszikra lobbantotta lángra a keleti blokk szögesdrótjába csavart Magyar Népköztársaságot. 1956 valódi hőseinek története értelmezhetetlen az általam fentebb leírt dualitás kontextusán kívül. Az 1956. október 23-a és decemberének vége között (hivatalosan) ellátott, majd 20 000 „harci cselekményben megsérült személy” 86,2%-a férfi volt, meghatározó módon a 19 és 30 év közötti korosztályból. Még véletlenül sem mondanám, s főképp nem állítanám tévesen, hogy ők, és csak ők voltak a forradalom, de az tagadhatatlan, hogy ők voltak hajlandók a legtöbbet áldozni a szabadságért folytatott fegyveres harcban. A pesti srácok, a „Jancsikák” számomra azért 1956 legerősebb és legszuggesztívebb szimbólumai, mert a szabadság - valójában sokszor jó, ha félig értett, de zsigerileg vágyott -ábrándjáért ők az életüket tették kockára, éppen annyira magukért, mint ahogy körülöttük mindenki másért. Fekete-fehér emlékképüket kimerevítve itt szögezném le, hogy szó sincsen arról, hogy a szabadsággal a lelkűkben születettek, s a szolgálásra hajlamosabb lelküek a jó és a rossz, a gyenge és az erős antagonizmusában léteznének - távolról sem. Két legszélsőbb végpontjuk, a végső önfeláldozásra képes szabadságakarás és a csak túlélésre játszó (ki) szolgálás között ezer és egy árnyalata van az emberi léleknek és habitusnak; egy, a szolgálók leikével született személy is lehet kiváló ember, vagy épp 150
