Fricz Tamás - Halmy Kund - Orosz Timea: Az SZDSZ-jelenség. Liberalizmus Magyarországon a rendszerváltás idején - RETÖRKI könyvek 31. (Lakitelek, 2018)
Fricz Tamás: Milyen Magyarországot akart az SZDSZ?
Dokumentumgyűjtemény Azt írja, hogy „a nemzetiszocialisták és Hitler nem azért hajtottak-e végre »ázsiai« cselekedetet, mert saját magukat és a hozzájuk hasonlókat egy »ázsiai« cselekedet potenciális vagy valódi áldozatainak tekintették? Nem a Gulag-e az eredetibb, s nem Auschwitz? Nem a bolsevikok által véghezvitt »osztálygyilkosság« volt-e a nemzetiszocialisták által végrehajtott fajirtás priusza? Vajon Hitler legtitkosabb tetteit nem magyarázza-e az is, hogy nem felejtette el a »patkány-ketrecet«? Lehet, hogy Auschwitz is az elmúlni nem akaró múlt szülötte?” Itt nem lehet és nem érdemes történeti vagy etikai elemzést megkísérelni Nolte vitatható fölfogásáról - Nolte és Hillgruber komoly tudós és kifogástalan demokrata még csak a Historikerstreit névvel ismert, több tízezer könyvlapra rúgó nyugatnémet vitát sem ismertethetjük. A lényeg itt csak az, hogy Németország története és mai sorsa nem választható el az európai totalitárius diktatúrák történetétől, Németország története pedig éppen ezért fölveti azt a mindannyiunk számára centrális elméleti és politikai kérdést, hogy lehet-e demokráciát építeni olyan régióban, ahol nincsen erős és egyértelmű liberális hagyomány. Karl Dietrich Bracher joggal emeli ki tanulmányában (Über den Umgang mit Verfassung... Den Staat denken. Eschenburg-emlékkönyv. Nyugat-Berlin, 1990), hogy az NSZK - amellett, hogy gazdasági „sikersztori” - az első stabil német demokrácia, és hogy szemben a bukott weimari köztársasággal, nincsenek benne olyan tekintélyuralmi következményekkel járható jogszokások, mint a népszavazás, s az elnököt is a Szövetségi Gyűlés választja. (A bonni politikatudós aligha ránk gondolt.) A nyugatnémet demokráciát a nyugati megszálló hatalmak hozták létre, és születése nem volt könnyű. 1949 és 1953 között még nem volt világos, hogy a liberális-demokratikus pártok vajon csakugyan szilárd többséget szerezhetnek-e a parlamentben, a hallgató többség a Birodalom összetörése, a pusztulás és szenvedés ellenére némi szimpátiával viseltetett Hitler személye és eszméi iránt. Az 1953. évi választások előtt egy hónappal egy közvélemény-kutatás tanúsága szerint arra a kérdésre, hogy az elvesztett háborútól eltekintve nagy államférfi volt-e Hitler, a németek 48 százaléka válaszolt igennel, 36 százaléka nemmel, 14 százaléka „nem tudómmal”. Adenauer és pártja, a CDU azonban megnyerte a választásokat, a bal- és jobboldali szélsőségeket kemény kézzel letörték, a múltat lezárták - ami többek között azzal a kínos következménnyel járt, hogy olyan ismert nácik, mint Hans Globke, Reinhard Gehlen és Kurt-Georg Kiesinger, akiből még kancellár is lett, komoly politikai tisztségeket tölthettek be -, az NSZK egy kissé régimódi, egy kissé provinciális, egy kissé bürokratikus, egy kissé apolitikus, egy kissé tekintélyelvű országgá vált - de összeszedte magát a viharok után, pihent, befelé fordult. Először az utóbbi kétszáz év történetében a német múzsa hallgatott: a világot lázba hozó nagy német költészet, filozófia, zene eltűnt körünkből, az inspiráló, nyugtalanító, rajongásra késztető nagy német eszmegyár becsukta kapuit. 377
