Fricz Tamás - Halmy Kund - Orosz Timea: Az SZDSZ-jelenség. Liberalizmus Magyarországon a rendszerváltás idején - RETÖRKI könyvek 31. (Lakitelek, 2018)
Fricz Tamás: Milyen Magyarországot akart az SZDSZ?
Dokumentumgyűjtemény valaki, és zavarja el! És különben is: mi ez a patetikus vándorpóz? Biztosan valami hibbant csavargó, hagyd a fenébe. Könnyű azt mondani, hagyjam a fenébe - és ha kedve szottyan fölgyújtani a házat? Megerőszakolni az egyik kislányt? Ha valami betörőbandának méri föl a terepet? Vagy spicli? A telefon egész délután süket volt. Ezek a menekültek - jó, jó, elég nyomorultak, hogyne - mindenre képesek. De hát nincsenek gyüjtőtáborban? Nem is tudom. Várj csak. Mi van? Úgy látom, elindult. Nem ismerem én ezt valahonnan? Ugyan honnan? Észrevette, hogy figyeljük. Gyáva fickó. Minden gyerek megvan? Hol csatangoltatok? Gyújtsátok meg a verandán a lámpát. És ne menjetek még. Tele a poharad. Az Idegen mítoszának nincs szüksége a nacionalizmusra, de a nacionalizmusnak szüksége van az Idegen mítoszára. A nacionalizmus maga nem teljesen mitikus, legalább annyira ésszerű is. Lélektani segédeszköz. Elrendezi érzéseinket. Megmagyarázza, miért és hogyan vagyunk mi magunk - és azt, hogyan és miért különböznek tőlünk azok, akik mások. Aki túlságos megértéssel viseltetik a Más iránt, az elárulja, hogy nem képes vagy nem hajlandó teljesen önmaga lenni. Aki pedig nem hajlandó - a hozzá hasonlókkal együtt - önmaga lenni, az lemond a hozzá hasonlók együttérzéséről és megértéséről. Akit pedig csak félig-meddig értenek a hozzá hasonlók, az többé-kevésbé maga is idegenné válik. De ettől még nem számíthat az idegenek együttérzésére és megértésére, hiszen számukra tapintatlan és érthetetlen betolakodó marad a kertkapuban föltűnő árny, a szürkület bizonytalan kísértete. Az ilyen ember magára marad, kitaszíttatása fáj, a befogadás gesztusait nem tudja viszonozni, mert ő maga nem fogadhatna be senkit, mert eltávolodott a hozzá hasonlók meleg, védelmező közösségétől. Aki átlépte a határt, visszaléphet, de rajta marad a határ stigmája, homlokán az idegenség jegye. A határnak pedig földek és emberek között kell húzódnia, nem embereken keresztül. Aki azt akarja, ne legyenek határok, csak a határok innenső és túlsó oldalán élők iránti mély értetlenségét árulta el: arra ítélik, hogy mindig a határra gondoljon, amely többé nem természetes számára, hanem szellemi - és meggyötri úgy, ahogyan azokat, akik beletörődvén a megváltozhatatlanba, nyugodtan élnek a határ két oldalán, soha meg nem gyötörheti. Az ilyen ember - az Átkelő - az igazi idegen, mert őt az Idegen mítosza sem védi azzal, hogy elkülöníti. Az Átkelő örökké úton van, az ő arcáról olvassa le mindenki az Idegen vonásait. Mindig nézik, soha nem látják. Az Átkelő nem kedveli a nacionalizmust, pedig nem ellene találták ki: ő semleges eszköze annak, hogy amaz létezzék. A nacionalista nem az Átkelőre haragszik, hanem az Idegenre, de az utóbbi alakját az előbbiről formázza. A nacionalista dühödt vádaskodása elúszik az Átkelő feje fölött, nem róla és hozzá szól, de az Átkelőnek homályosan éreznie kell, hogy a harag titokban ellene irányul, bár hivatalosan és nyilvánosan csak az elnéző közöny illeti meg. Jól érzi: mert az idegenek nem látszanak, ő meg úgy látszik, mintha látszanék, az idegenek elleni vádak valamiképp rá illenek. És rosszul érzi: mert ő azért 367
