Fricz Tamás - Halmy Kund - Orosz Timea: Az SZDSZ-jelenség. Liberalizmus Magyarországon a rendszerváltás idején - RETÖRKI könyvek 31. (Lakitelek, 2018)
Fricz Tamás: Milyen Magyarországot akart az SZDSZ?
Dokumentumok 1990-től Az SZDSZ-jelenség... valamennyi polgárának nemzeti közösségévé — hisz hosszabb távon kifizetődőbb az asszimilációt választani.[9] így tehát a liberális nacionalizmus formulája nem álszent. Azonban végzetes félreértésen nyugszik. 4. Az asszimiláció költségei Semmi kétség, a nyelv és a kultúra cseréje nem kívánja meg az embertől, hogy meggyőződést, hitet is cseréljen. De ennyi nem elegendő ahhoz, hogy a váltás erkölcsileg közömbös műveletnek minősüljön. Mindenekelőtt, a liberális nacionalisták nem vették eléggé komolyan, hogy ami a saját nemzetük tagjára igaz, az igaz a más nyelvi-etnikai közösségek tagjaira is: a kisebbségi népcsoport ugyanúgy „mi” azok számára, akik közös nyelvet beszélnek, közös szokásokban nevelkedtek föl, ahogy a többség is „mi” az oda tartozóknak. A kisebbségi állampolgár nem egy szál magában álló lény; nem az elszigetelt egyén magányát cseréli föl a nemzeti közösség vállalásával. Aki azt választja, hogy belép a többségi nemzetbe, egyszersmind azt is választja, hogy kilép a saját nép-csoportjából. Nemcsak arról dönt, hogy csatlakozik azokhoz, akik a többséget alkotják, hanem arról is, hogy elhagyja azokat, akik megmaradnak kisebbségnek. Ez védhető választás, az összetartozás nem felmondhatatlan. Az egyén beleszületik ugyan társas kapcsolataiba, de felnövekedvén megvizsgálhatja őket, s egyedül rajta áll, hogy tudatos elkötelezettséggé változtatja, vagy föladja örökbe kapott kötődéseit. Nem várható el az eredeti közösség iránti lojalitás attól, aki már nem tekinti a magáénak azt. Ám ez a döntés, a „mi”-kapcsolat megszakítása, mégiscsak lelkiismereti természetű, és az egész személyiséget megrázza, hisz nem csupán arról szól, hogy mi előnyös neki, hanem arról is, hogy kicsoda ő, hová tartozik, hogyan határozza meg önmagát. Továbbá, mint minden nép, a kisebbségi népcsoport is szokásokkal, szertartásokkal, sajátos tárgyi, vizuális és zenei kultúrával különül el azoktól, akik „mások”, s ennek a kultúrának a segítségével ad az egyén formát az életének. Az átállás maga után vonhatja az egész életforma kicserélődését (más ünnepek, más rítusok, másféle rokonsági szerkezetek, másféle viszony a nemzedékek között), ami arra kényszerítheti az egyént, hogy személyiségét is gyökeresen változtassa meg. Nem mindenki képes ekkora fordulatra, s aki képes is, mindenképpen nagy terhet vesz magára. Harmadszor, a többséghez való sikeres csatlakozás többet feltételez az államalkotó nemzet magaskultúrájának elsajátításánál. Sőt, igazán nem is ez számít. Ahhoz, hogy valakit a „mi” körébe tartozónak fogadjanak el, elsősorban a mindennapi közlekedésben kell hibátlan pontossággal részt vennie: idegen akcentus nélkül kell beszélnie a nyelvet, nem térhet el a testi érintkezés bevett eljárásaitól, taglejtéseiben nem szabad semmi furcsának lennie, úgy kell mozognia a térben, úgy kell a tárgyakat kézbe vennie, ahogyan „mi” megszoktuk, különben azonnal megismerszik rajta az idegen. 278
