Fricz Tamás - Halmy Kund - Orosz Timea: Az SZDSZ-jelenség. Liberalizmus Magyarországon a rendszerváltás idején - RETÖRKI könyvek 31. (Lakitelek, 2018)
Fricz Tamás: Milyen Magyarországot akart az SZDSZ?
Dokumentumgyűjtemény Ezek cseppet sem bonyolult dolgok, minden gyerek kifogástalanul elsajátítja őket. De nem céltudatos tanulás útján, hanem úgy, hogy gyakorolja az együttélést a’ őt körülvevő felnőttekkel, akik viselkedésükkel mintát adnak neki. Többnyire utólag sem tudja, hogy mi az, amit a magáévá tett. Gyakran nem is vagyunk képesek megmondani, mit tartunk szokatlannak a másik viselkedésében, mégis úgy viszonyulunk hozzá, mint aki „más”. A felnőttként asszimilálódó egyén nem rendelkezik azzal a környezettel, melyben spontán gyakorlás által minden szükségeset eltanulhatna, s ráadásul a gyermekkor elmúltával a legtöbb ember már kedvező környezeti feltételek között sem képes rá, hogy tökéletes jártasságra tegyen szert egy idegen nyelvi-etnikai kultúrában. Ezért az átállás sokak számára azt jelenti, hogy elveszti eredendő közösségét, de nem nyer teljes befogadtatást az új, választott közösségbe. Ez nyomasztó hátrányt okozhat, mert, mint láttuk, a kisebbségek beolvadásával szemben a többség mindig kétlelkű. A „mi” körének tágulása, az „ők” köreinek szűkülése megnyugvással tölti el, hiszen így többen lesznek azok, akiknek lojalitására bizton lehet számítani, és kevesebben azok, akiknek politikai hűsége nem magától értetődő. Ez arra ösztönzi, hogy támogassa az asszimilációt, sőt, hogy nyomást gyakoroljon a kisebbségek tagjaira az asszimilálódás érdekében. De másfelől a beolvadás csökkenti a nemzetállami rend előnyeit, hisz egyre több emberrel kell osztozni az állam útján megszerezhető javakon. Ezért a serényen asszimilálódó kisebbségi egyének hamarosan azon találhatják magukat, hogy újabb, most már a nemzeti közösségen belüli megkülönböztetések állnak az útjukban. Az egyik ember a nemzet tősgyökeres tagjának fog számítani, a másik jöttmentnek; a nemzethez tartozás előnyeiből csak az előbbi részesül magától értetődő módon, az utóbbitól ugyanúgy elváratik a hűség szakadatlan bizonyítása (a „magyarságteljesítmény”), mint azoktól az állampolgároktól, akik el sem hagyták eredeti közösségüket. A liberális nacionalizmus persze elutasítja az efféle „teljesítmények” megkövetelését, miként az önkényes diszkrimináció egyéb formáit is. De ennyi nem elegendő a szabadság és egyenlőség megvalósulásához. A politikai előnyök és hátrányok egyenlőtlen elosztását nem menti, hogy elvben bárki választhatja az előnyösebb besorolást a maga és a családja számára. Egyrészt nem igaz, hogy az asszimiláció gyorsan és maradéktalanul megvalósulhatna. Másrészt nem igaz, hogy az asszimiláció választása ne kívánna erkölcsi súlyú döntést az egyéntől, ne tenné kockára önbecsülését, és ne hordozná magában az identitásvesztés veszélyét. Ahogy nem minden hitehagyó fog rossz lelkiismerettel élni (ellenkezőleg, van, akit felszabadít meggyőződéseinek újragondolása s az a tény, hogy életvezetését volt ereje összhangba hozni új nézeteivel), ugyanúgy nem mindenki kerül összeütközésbe a lelkiismeretével, ha nyelvi-etnikai közösséget cserél. De ahogy a hit elhagyása súlyos lelkiismereti és személyiségi válságot okozhat, ugyanúgy az eredeti nyelvi-etnikai közösség elhagyása is. A következmény eléggé nyilvánvaló. A nyelvi-etnikai és a vallási hovatartozás különbsége nem olyan természetű, hogy az előbbi körben védhetővé tenné a politikai 279
