Fricz Tamás - Halmy Kund - Orosz Timea: Az SZDSZ-jelenség. Liberalizmus Magyarországon a rendszerváltás idején - RETÖRKI könyvek 31. (Lakitelek, 2018)
Fricz Tamás: Milyen Magyarországot akart az SZDSZ?
Dokumentumgyűjtemény 1. A köztársaságban „jogegyenlőség és joguralom” van: minden állampolgár egyenlő jogokat élvez, nemzeti vagy nemzetiségi hovatartozástól függetlenül, és senki nem áll a törvények fölött. 2. a) Ugyanakkor az állam „kulturálisan nem semleges”. „A joguralmat és a jogegyenlőséget - amely e tekintetben korlátként funkcionál - nem sérti az a fontos és helyeslendő tény, hogy a mi politikai közösségünk természetét a magyar nemzeti hagyomány határozza meg, nem pedig a honi etnikai kisebbségek saját külön tradíciója.” S ezért b) „bár az asszimiláció nem kötelező (és végképp nem szabad kikényszeríteni), a magyar politikai nemzet szempontjából: erény. Az önkéntes asz- szimiláció kívánatos és helyes”. 3. A köztársaságban „nincsenek kollektív jogok”. Az emberi jogok (beleértve az anyanyelvi művelődéshez és a sajátos kisebbségi hagyományok ápolásához való jogot) mindenkit megilletnek, de egyetlen közösség sem élvezhet permanens kiváltságokat. Röviden: a magyar köztársaság egységes nemzetállam; bár „a magyar politikai nemzet minden honpolgár politikai közössége, de: magyar”; a köztársaság iránti hűség magában foglalja az azonosulást a magyar nemzet történelmi emlékezetével és kultúrájával. A válaszolók megegyeztek abban, hogy ez veszélyes elgondolás. Ha mi a saját országunkban a magyar politikai nemzetre alapozzuk az állampolgárok közösségét, akkor nem tiltakozhatunk, ha a szlovákok Szlovákiában az ő politikai nemzetüket teszik a közösség alapjává. Ha mi erényként üdvözöljük az itt élő románok elmagyarosodását, akkor rá kell bólintanunk a román nemzet ítéletére, mely szerint Erdélyben az ott élő magyarok elrománosodása erény. Ez a logika a magyar kisebbségeknek elviselhetetlen közeljövőt jósol, a távoli jövőre pedig lassú eltűnést. [2] Tamás három állítással válaszol erre a súlyos ellenvetésre. Először: különbség van asszimiláció és asszimiláció között. Az olyan beolvadás, mely nem tesz eleget az önkéntesség feltételének, természetesen elfogadhatatlan. „Az asszimiláció akkor önkéntes, akkor fér össze a szabadsággal, ha van alternatívája.” A politikai nemzet elgondolása meghagyja ezt az alternatívát, mert jogegyenlőséget biztosít minden polgár számára, és nem tűri, hogy az állam beavatkozzék a magánélet viszonyaiba. Ha valaki ilyen körülmények között a többséghez való csatlakozást választja, akkor kisebbségbéli társai fájlalhatják a döntését, de tudomásul kell venniük. Másodszor, a bírálók egy abszurd premisszát tulajdonítottak neki, „a kulturális hegemónia és a jogegyenlőség összekeverését”. A nemzetállam kulturálisan nem semleges, de attól még jogi értelemben az lehet: „a politikai nemzetnek alakot adó törvény színvak, és nincs nyelvérzéke.” Ezek a közlések kiegészítő értelmezést fűznek a politikai nemzet téziséhez, s majd akkor térek vissza hozzájuk, amikor a nemzetállam eszméjét vizsgálat alá veszem. Egyelőre csak a harmadiknál állnék meg; ez így szól: A politikai nemzet eszméje magában foglalja ugyan a nemzetiségek asszimilációjának helyeslését, de ebből nem következik, hogy, mondjuk, a romániai magyarok 267
