Fricz Tamás - Halmy Kund - Orosz Timea: Az SZDSZ-jelenség. Liberalizmus Magyarországon a rendszerváltás idején - RETÖRKI könyvek 31. (Lakitelek, 2018)
Fricz Tamás: Milyen Magyarországot akart az SZDSZ?
Milyen Magyarországot akart az SZDSZ? Ebben az összefüggésben jön elő az a kritika, hogy az érintett országok már nem liberális demokráciák, hanem illiberális demokráciák, rosszabb esetben autokráciák vagy diktatúrák (ezt a kritikát az utóbbi években Magyarország és Lengyelország számtalanszor megkapta). Ha jobban belegondolunk, akkor észrevehetjük, hogy ez a felfogás a demokratikus elvet gyakorlatilag a populiz- mussal azonosítja, s a demokráciát a liberalizmussal helyettesíti be. Szavakban ugyan a demokráciát akarja megmenteni, de valójában a demokrácia helyébe állítja a liberalizmust, és a demokráciát mintegy „felülírja”. Fenntartja tehát a demokrácia formális eljárásait, alapintézményeit, tehát nem válik diktatúrává, azonban a kisebbségi elv abszolutizálásával a demokráciát saját, immanens erejétől és cselekvőképességétől fosztja meg. Utóbbi azért is állítható, mert a neoliberálisok számára a valódi társadalmi tudás nem a választók hektikus és tájékozatlan többségénél rejlik, hanem a felkészült, szakmailag kompetens egyénnél, aki leginkább közgazdász, pénzügyi szakember, és átlátja a globális bonyolult gazdasági és pénzügyi folyamatait, egyben a piac szereplője. (Gondoljunk például Bernard-Henri Levy francia filozófusnak a Brexit kapcsán az angol átlagemberekre tett finoman szólva is goromba mondataira a Népszabadság 2016. június 30-ai számában. Idézem: a Brexit „a tömeg győzelme, a hajótörők, a balos bunkók, a részeg szkinhedek, az írástudatlan hőbörgők, a bikanyakú neonacionalisták győzelme” stb.) Ebben az összefüggésben a (neojliberális demokrácia nem más, mint a globális piac szereplőinek, szakértőinek helyzetbe hozása, kiszolgálása, ha kell, a többséggel szemben is. Másképpen, a demokráciában is a legtehetségesebb és legdinamikusabb egyének és csoportok uralma kell, hogy érvényesüljön, s ők ezen a terepen találhatók. Ha jobban belegondolunk, a neoliberális gondolatmenet következményeként a liberális demokráciák liberális nem demokráciákká vagy a legrosszabb esetben autokráciákká is változhatnak, amennyiben a demokratikus formulákat relativizálják, a többségi akaratot pedig populizmusnak tartják - tehát a demokráciakritikájuk valójában az ellenkezőjébe fordul, s rájuk vonatkozik, önmagukról beszélnek. Megítélésem szerint a globális szereplők egyike-másika korántsem tartaná ördögtől való gondolatnak a választás helyett a delegációt, a „legjobb szakértők” globális és helyi (értsd: nemzeti) intézmények élére helyezését - akiket természetesen csak és kizárólag a jóindulat, a közjó iránti elkötelezettség vezetne. A „többségi” demokráciákkal szembeni neoliberális kritika hátterében a nemzetállamok meggyengítésének és eltüntetésének a szándéka áll, csak ezt 217
