Helgert Imre - Mészáros Gyula: A Magyar Honvédség a rendszerváltás sodrában. Néphadseregből - Magyar Honvédség 1. kötet - RETÖRKI könyvek 28/1. (Lakitelek, 2017)
IV. fejezet - Dr. Helgert Imre: Félelmek és remények, a szükségállapot (katonai diktatúra) bevezetésének abszurditása
Félelmek és remények... A Munkásőrség országos parancsnoka által kiadott parancs alapján a majdan felállítandó „karhatalmi készenléti erők” önmagukban nem tudtak volna egy puccsot, szükségállapotot bevezetni és fenntartani. Ismerve a lengyelországi 1981-es szükségállapot folyamatát, annak „elengedhetetlen kelléke” lett volna a rendszerre veszélyes - ellenzéki - személyek őrizetbe vétele, amit a Belügyminisztérium közreműködése nélkül ezek a karhatalmi erők nem tudtak volna végrehajtani. A Budapesten felálló 17 század, a maga 2000 főjével, jelentéktelen erő lett volna egy önálló munkásőrpuccs esetében. Az is joggal vélelmezhető, hogy a Munkásőrség nem mert volna cselekedni a törvényes keretek betartása nélkül, a törvényes fellépéshez pedig már a kormány döntése kellett volna. A kormány, élen Németh Miklóssal, pedig a békés rendszerváltás elkötelezett híve volt. Mielőtt „eljátszana” bárki is egy munkásőrpuccs gondolatával, azt is figyelembe kell venni, hogy Budapesten állomásozott a Néphadsereg 20. őrzászlóalja, ami ugyan nem volt nagy létszámú, de jelentős erőt képviselve, hatékonyan fel tudott volna lépni minden törvénytelen akcióval szemben. Ugyanakkor ne felejtsük el, a Néphadseregnek ekkor még rendelkezésre állt a harci helikopter dandárja, ami rövid időn belül tudott volna katonai erőt átcsoportosítani és kirakni a főváros bármelyik pontján. Gondoljuk el, ha 40 db harci helikopter rárepül Budapestre, esetleg egy gép tűzcsapást mér a Munkásőrség Országos Parancsnokságára (ami részben hegyoldalba süllyesztett létesítmény volt), merte volna-e a testület, hogy továbbra is fellépjen a törvényes hatalom ellen. A Munkásőrség 1989-ben a folyamatos támadások miatt már erősen de- moralizálódott, amit a rendszeresen készülő hangulatjelentések tükröznek. Egyre többen léptek ki a szervezetből, és szűkült a foglalkozáson megjelenők száma is. A budapesti munkásőrség szeptemberi jelentésében ezt olvashatjuk: „A társadalmi munkásőrök szembekerültek a hivatásos állománnyal. A bekövetkezett eseményekért őket okolják, bizalmatlanok velük szemben. Eddig 200 fő jelezte leszerelési szándékát, az előképzősök létszáma Budapesten 80 (!) fő, amely az állomány további csökkenését jelenti.)” Hasonló negatív tendenciát tükröztek a megyei munkásőrparancsnokok jelentései is. Nem vitatható, a Munkásőrség Országos parancsnoka, Borbély Sándor bigott kádárista volt, s a testület hivatásos állományában is számosán lehettek a rendszer elkötelezett hívei. Ugyanakkor a Munkásőrség lehetőségeit elemezve, a testület egészét kell felmérni. 325
