Nagymihály Zoltán - Szekér Nóra (szerk.): Forrásvidék. A nemzeti demokratikus gondolkodás a magyar folyóiratok tükrében (1956-1987) - RETÖRKI könyvek 26. (Lakitelek, 2017)
Szeredi Pál: „Egy minta-Magyarországot szervezni idebent”
Forrásvidék Szeredi Pál körül. Legtöbbször a színházakból érkező színészek, Garas Dezső, Kálmán György, Molnár Tibor fordult meg közöttük, de törzstag volt a grafikus- művész Gyulai Líviusz, és szívesen időzött körükben Karinthy Ferenc is. A társaság elszántan apolitikusnak mutatkozott, ám akasztófahumorukkal jó pár politikai kérdést kitárgyaltak. A marxista meggyőződésű fiatalok a Hungária kávéházban találkoztak kedd esténként. Berkesi András, Földeák János, Molnár Géza és Papp János alkották a csoport magját, rendszeresen csatlakozott hozzájuk F. Rácz Kálmán, néha Vértes György és E. Kovács Kálmán. A közéletben a kávéházi asztaltársaságok mellett létezett két olyan ösz- szetartó közösség is, amely mintegy ellenpólusát képezte a kialakulatlan irodalmi-művészeti csoportoknak. A polgárinak nevezhető társaság legjellegzetesebb képviselője Déry Tibor volt, de oda tartozott Eörsi István, Sükösd Mihály, Hermann István, Almási Miklós és Lukácsy András is. Nézeteik elsősorban a polgári értékrend világában mozogtak, gyökereik a revideált marxizmus mezsgyéjéig értek el. A másik csoport az „öreg” nemzeti demokraták társasága. Illyés Gyula, Veres Péter, Sinka István, Németh László, Szabó Pál képezte a csoport törzsét. Nem volt egységesnek tekinthető társaság, hangjuk egyre kevésbé érvényesült. Illyés meghatározó szerepe, irodalmi tekintélye azonban összetartotta őket, mindenütt visszhangot keltettek az általuk felvetett témák, javaslatok, művek. És persze ott volt a Belvárosi Kávéház törzsközönsége, akik közé Csoó- ri Sándor és Mészöly Miklós, Tornai József és Vitányi Iván, Konrád György és Gyurkó László, Hernádi Gyula és Sík Csaba, Jancsó Miklós és Sükösd Mihály, Marsall László és Orosz János, Orbán Ottó és Nagy László tartozott. A névsorból kitűnik, hogy nem monolit, eszmei alapon szerveződő társaságról kell beszélnünk. Tagjai folyamatosan cserélődtek, bárki közéjük ülhetett. Már a kezdet kezdetén is túl vegyes volt ez a társaság ahhoz, hogy valamiféle szabadcsapat alakuljon belőle. A témák váltogatták egymást, versről, prózáról, filmről, éppen aktuális alkotásaikról esett szó. Az 1960-as évek elejére kialakult egyfajta konszenzus a nemzetiek és a pártvezetés között. Műveik megjelenhettek, ők viszont vállalták, hogy politikai kérdésekkel nem foglalkoznak. Legalábbis az országos fórumokon. Kádár már 1960-ban megfogalmazta: „Szerintem első a napilap, a rádió, a színpad, második az irodalmi folyóirat. Ott már nem bánom, akármit nyomnak ki. Ez a mi pártunk általános harcát nem nagyon zavarja, de ami a napilapokban, rádióban jelenik meg, az közvetlenül hat társadalmi életünkre és 44
