Nagymihály Zoltán - Szekér Nóra (szerk.): Forrásvidék. A nemzeti demokratikus gondolkodás a magyar folyóiratok tükrében (1956-1987) - RETÖRKI könyvek 26. (Lakitelek, 2017)
Szeredi Pál: „Őrizd az embert”
Forrásvidék Szeredi Pál az Erzsébet-nap (Debreceni Csokonai Színház), 1976-ban a Colbert (Madách Színház), 1977-ben a Bethlen Kata című drámája (Veszprémi Petőfi Színház). Illyés Gyulának hosszabb ideig kellett várnia a színpadi bemutatókra. 1968-ban mutatták be a Madách Színházban a Kegyencet, 1969-ben a Tisztákat a Pécsi Nemzeti Színházban, 1971-ben Dózsa Györgynek volt premierje a Szegedi Szabadtéri Játékokon, majd utána szinte minden évben, esetenként egy esztendőben több darabja is színpadra került. Illyés volt az egyik legtöbbet játszott színpadi szerzője a kornak. A hatvanas évek közepétől a népi írók színpadi jelenléte egyben a nemzeti kultúra megerősödését is jelezte. Feltűnt ugyanakkor egy új nemzedék, akik már a jelen kérdéseit firtatták darabjaikban. Az 1960-as években jelentkezett drámaírók csaknem minden darabja hamar népszerűvé vált. Ekkor írta első műveit Szabó Magda, akinek húsz év alatt tíz bemutatója volt. Thurzó Gábor hét, Vészi Endre kilenc darabbal jelentkezett. Száraz Györgynek tíz év alatt tizenegy drámáját játszották. Páskándi Géza, Csurka István és Szakonyi Károly ugyancsak az 1960-as években indult. Csurka első darabját, a Szájhőst 1964-ben láthatta először a közönség a Vígszínházban, ezután 1982-ig összesen tizenkét bemutatója volt, pl. a Ki lesz a bálanya? (1969, Thália Stúdió), a Döglött aknák (1971, Katona József Színház). Csurka István darabjai, a Ki lesz a bálanya?, majd a Deficit bemutatásuk idején két üzenetet is közvetítettek. Egyrészt az új értelmiség megjelenését, annak a rétegnek a hangját, amely előre kívánt nézni és az új magyar kultúrát kívánta megteremteni. Másrészt a hittel és az ígéretekkel szembeni csalódottságot, a remény elvesztését. A nemzeti demokrata írók és művészek ezekkel a gondolatokkal léptek a hetvenes évek színpadára. Hozzá kell tennünk, hogy a kultúrpolitika is változott időközben, az illetékesek, a cenzorok a korábbiaktól eltérő problémákat találtak, gerjesztettek és oldottak meg a színházak műsortervében - a maguk sajátos módján. Radnóti Zsuzsa a Színház és diktatúra a 20. században című kötetbe írt, a hetvenes és nyolcvanas évekről szóló tanulmányában ezt így foglalta össze: „Érdekes tény és a magyar kortárs dráma súlyát és jelentőségét mutatja, hogy a nyílt vagy kulisszák mögötti élesebb viták - szemben a hatvanas években »eltanácsolt« nyugati darabokkal - ezekben az évtizedekben már inkább magyar ősbemutatók engedélyeztetésével kapcsolatban robbantak ki.”713 713 Radnóti Zsuzsa: A hetvenes-nyolcvanas évtized, In: Színház és diktatúra a 20. században. Szerk. Lengyel György. Budapest, Corvina, 2011,395-396. 296
