Juhász György - Domonkos László (szerk.): Táborszemle. Különbségek, itt és ott - RETÖRKI könyvek 25. (Lakitelek, 2017)
Juhász György: A kétszer volt ország
A kétszer volt ország Jugoszlávia volt, „társadalom fölötti uralomra” törekedett, a hivatalos indoklás szerint. A valóságban az derült ki, hogy a kémfőnök magát Titót is lehallgattatta, és párhuzamosan minden vezetőt megfigyeltetett. Szárnyra kaptak olyan hírek, melyek szerint az elnök feleségét, Jovankát ő szervezte be Tito közvetlen megfigyelésére a háború alatt. (A horvát önkéntes ápolónőt [Jovanka Budi- szavljevity] Tito 1953-ban vette feleségül. Ő volt Tito harmadik felesége.) A kegyvesztetté váló mindenható belügyes, aki minden posztjáról maga mondott le (!?), beleértve párttagságát is, élete hátralevő részét házi őrizetben töltötte egy dubrovniki villában, ahol már csak emlékiratainak megírására volt módja. (1983. augusztus 20-án halt meg.) Rankovicsnak, valamint mindenható helyettesének Svetiszlav Stefanovicsnak (Farkas Vladimir megfelelője) az eltávolítása a közéletből (1966) sokaknak okozott föllélegzést, így a nemzetiségeknek, főleg az albánoknak. A nemzetiségi kérdés, mint strukturális társadalmi probléma, csak ekkor jelentkezett a JKSZ „életében”, ugyanis azt az ősmarxizmus tanai szerint a proletárdiktatúra osztályalapon automatikusan megoldja, s azt a jugoszláv elvtársak a háború óta megoldottnak is tekintették. Eddig. A nemzetek és nemzetiségek viszonyában az utóbbiak csökkenését és azok elhalását prognosztizálták úgy, hogy az utóbbiak majd a jugoszlávok egyre népesebb táborát képezik. Ez azonban nem így alakult, főleg nem az albánságnál. (Az SHS Királyság összlakossága megalakulásakor az 1921-es hivatalos népszámlálás adatai alapján 11 984911 fő volt. Ebből a legnépesebb nemzetiség a magyar: 476658 fő, a második pedig az albán 439657 fővel.) Míg a jugoszláviai magyar nemzetiség a háborús partizán népirtás után „csak” reprodukálta magát, addig az albánság megháromszorozódott (7-8 gyermek született családonként, majd nekik is annyi), s jóval meghaladta az egymillió főt már a hatvanas évek végére, s az etnikai robbanás tovább folytatódott Koszovón, míg a szerbség népszaporulata stagnált, s megkezdődött lassú elköltözésük a kiteljesedő autonómia felé haladó déli tartományból. 1968-ban a koszovói albánok már önálló köztársasági státusért tüntetnek, melyre páncélos egységek bevetésével válaszol a központi hatalom, ami ekkor még elegendőnek tűnik. A nem szláv gyökerű nemzetiségek még annyira sem jugoszlavizálódtak, mint a többiek. (A „jugoszlávok” legnagyobb száma mindössze 8% volt a ’80-as években.) A teljes nyelvi- és mentalitásbéli és kulturális különbözőség miatt még a kitalált államnyelv, a szerb-horvát (ezt egyetlen nép sem beszélte) elsajátítása és a kötelező sorkatonai szolgálat évei sem hatottak. Az utóbbi a lakóhelytől minél távolabb, az olvasztó elv 139
