Juhász György - Domonkos László (szerk.): Táborszemle. Különbségek, itt és ott - RETÖRKI könyvek 25. (Lakitelek, 2017)
Juhász György: A kétszer volt ország
Táborszemle Juhász György jellegét és egységét. A fiatal pártkáder-keresztapa nem más, mint Szlobodan Milosevics, aki maga is megdöbben, amikor a korosodó partizángeneráció rábólint, s elfogadja javaslatát. Az ország neve Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaságra (SFRJ) változik. Ez a név él a legtovább, 1991-ig. A név (és az ország) eltörléséért majdan kiötlője tesz a legtöbbet. Az új alkotmánnyal tovább folytatódik az óvatos liberalizáció, megtörténik a dinárreform, (levágnak két nullát, és megjelenik az új dinár, de a lakosság a régiben számol), engedélyezik a korlátozott magánszférát (vendéglők, kávéházak, kisüzletek, kisiparosok, kiskereskedők stb.), életbe lép a világ legjobb (keletre-nyugatra vízummentes) útlevele. A célként kitűzött nagy társadalmi gondolat, a jugoszláv nemzet azonban sehogy sem akar formálódni. A jugoszlavizálódás alig éri el a lakosság 4%-át (vegyes házasságok, pártkáderek, katonatisztek). Ezt először elhallgatták, majd újragondolták, azután felejtődött (egy időre). A felsoroltaknál sokkal súlyosabb két gonddal kellett szembenéznie a belgrádi vezetésnek, ha tartani akarta a tempót: a növekvő gazdaság finanszírozási válságával és a folyamatosan növekvő munkanélküliséggel. Azonnal megindult a nyugati kölcsönök felvétele, amelynek az akkori pénzbőség miatt alig volt akadálya. Ezek többnyire elfolynak téves presztízs- és gigaberuházásokra, valamint az életszínvonal emelésére a mesterséges árrendszer fenntartásán keresztül. Miközben az északi területek (Szlovénia, Horvátország) lakossága „tollasodik”, délen állandósul a közel egymillió fős munkanélküliség, amire a létező legrosszabb megoldást találja a jugoszláv, önmagát igazgató pártállam, tételesen a nyugati munka- vállalás tömeges engedélyezését. Ez azt jelenti, hogy a konvertálható tudású (diplomás, szakképzett, idegen nyelveket beszélő) 20-45 év közötti férfiak hagyják el az országot, és gazdagítják Nyugat-Európát, a képzetlen és sokszor analfabéta (!) déli (Montenegró, Bosznia-Hercegovina, Macedónia, Dél-Szerbia) munkanélküliek maradnak. Már a ’60-as évek közepén a Nyugat-Európában dolgozó jugoszláv vendégmunkások száma elérte a 400000 főt, s ez a szám a ’70-es évek elejére-közepére meghaladta az egymilliót. A jugoszláv állampolgárok jelentős része, olasz és görög társaikkal egyetemben, legálisan és szervezetten kerül az NSZK-ba, Ausztriába, Franciaországba, Svédországba, Svájcba és még a tengeren túlra is, de bőven vannak olyanok, akik illegális munkavállalók, s tevékenységük oda-vissza a szürkezónába tartozik, sokszor a bűnözés határán, esetenként túllépve azt. A nyugaton dolgozó jugoszláviai vendégmunkások igen érdekes etnikai 136
