Kiss Gy. Csaba - Szilcz Eszter (szerk.): A másik Magyarország hangja. Dokumentumok az Írószövetség 1986-os közgyűléséről - RETÖRKI könyvek 16. (Lakitelek, 2016)
A közgyűlés jegyzőkönyve
A másik Magyarország hangja remnek hanem több száz költő folyamatos beszédjéről, kórusáról, amilyenhez fogható mindennapi olvasmánya más nemzet fiának nem adatik meg, amelynek hála, mi magyarok, életünk minden órájában közvetlen kapcsolatban lehetünk egy kimeríthetetlen kreatív forrással, a magyar nyelvvel, amely épp a költészete révén tartja tréningben az indoeurópaitól kissé elütő eszünk járását. És van költészetünkben egy tradícióból eredő időszerűség - majd' azt mondom: sajnos -, hogy amióta megvan, ez a költészet nem tud szabadulni a kollektív halál kérdésétől. Nem hiszem, hogy akadna még egy költészet, amelyik ekkora felkészüléssel tudná megfogalmazni a századvégnek vagy ezredvégnek az apokaliptikus és elfojtott vagy pedig belletrisztikában, béke-retorikában vagy zsumalizmusban felhígított és ezáltal elbagatellizált rémképeit. A mi hagyományunk, a nemzethaláltól való félelem nem áll távol azoktól a szorongásoktól, amelyeket az emberiség csak most kezd tanulgatni. És jó, ha tanulhat: kérdezni majd tud talán. Elnézést kérek, hogy az irodalomról beszélek. (Taps) Öt éven át nem tettem ezt. Tartottam magam a fontos és soros témákhoz, az élet-halálra menő - nem túlzás, voltak, akik belehaltak, belerokkantak - napi politikai ügyekhez, amelyek talán a következő fél évben már nem voltak érdekesek, mert jöttek helyettük újak, amelyek megint éppoly fontosnak látszottak. Ezek is elvittek valakik közülünk, mindig a leglelkiismeretesebbjét. De az „ügyekre”, bárhogy erőltetem az eszem, már nem is emlékszem. Pedig nekem is megették az időmet, terveimet, ambícióimat, nappalaimat és éjszakáimat, eddigi életemnek majd tíz százalékát. Illyést idézem: „Művek és alkotások helyett csupa ügy veri a fülem, mint valami vívóterem vagy tiszti becsületbíróság előcsarnokában.” Ebből következett az is, hogy elhomályosult, vagy könnyen lehetett elhomályosultnak tekinteni a magyar irodalom igazi dolgát. Amikor a partnerekkel beszélgettünk, akkor sem igen jutottunk oda, hogy szóba jöhessen, mi is lesz a magyar irodalom sorsa, van-e perspektíva, van-e valami program, koncepció, hogy e nagyon veszélyeztetett helyzetben, amelyben sokszor oly kiszámíthatatlanul támad a kommercializmus, hogyan is lehetne biztosítani a születendő értékeket megillető jó atmoszférát és fogadtatást. Én elfogadtam volna azt, hogy kevés a pénz, hogy át kell alakítani az adóíveket egy nehezen kiismerhető hieroglifarendszerbe, hogy be kell darálni minket a maszekok közé, bár - közbevetőleg - ki hallott afféle zöldségkereskedőről, aki oly kényes ízléssel hajítja ki eladható áruját, mint 64
