Kiss Gy. Csaba - Szilcz Eszter (szerk.): A másik Magyarország hangja. Dokumentumok az Írószövetség 1986-os közgyűléséről - RETÖRKI könyvek 16. (Lakitelek, 2016)
A közgyűlés jegyzőkönyve
A közgyűlés jegyzőkönyve Tegyünk próbát! Tessék elővenni a Látóhatár egyik számát és melléje tenni akár az e havi Nagyvilágot. Minőségben, gazdagságban állják egymással a versenyt. Holott a Nagyvilág - egyetlen ország, a kis Magyarország kivételével - az egész ún. kortársi világirodalomból mazsolázhat, és tudjuk, hogy mily nagyszerűen felkészült munkatársi gárda válogat. A Látóhatár pedig csak a magyar irodalmi folyóiratokból. Már a könyvekből és a színdarabokból sem. S mint a szerkesztő-bizottság tagja, tudom, hogy soha nem nehéz összegereblyézni egy-egy számot. Sőt, inkább a bőség zavarában kell sokszor döntenünk, fájó szívvel hagyni ki remekműveket. A másik érvem: a szocialista országok könyvkiadói és lapjai, úgy tudom, szívesen terjesztik fordításban a magyar irodalmat, és - ez viszont a legszemélyesebb tapasztalatom, bizonyítani is tudom - a nyugati országok fiataljaiban, ha megismerkednek vele, néha rendkívüli vonzódás ébred nemcsak a 20. századi magyar irodalom klasszikusai, hanem a most megjelenő művek iránt is. Aki ott volt Mihályiban - a fiatal írók hoznak ott össze minden nyáron egy tábort fiatal külföldi műfordítók számára aki ott volt és látta, hogy húsz-huszonöt magyarul tudó vagy tanulgató különböző nemzetiségű fiatal milyen éjjel-nappali munkában, hajnalig tartó írógépkopogtatás közt küszködik, hogy a legfiatalabb magyar irodalom sokszor még csak kísérletező alkotásait a maga nyelvébe, annak legfrissebb rétegeibe átültesse, az érezhette, hogy valami vonzalom, affinitás, érdeklődés munkált bennük. A Magyar Pen Clubnak a tapasztalatai is - gondolom - a lehető legjobbak lehetnek e tekintetben, úgynevezett fordítói programjával. Restellném most már ezekhez hozzáfűzni az én legszemélyesebb firenzei tapasztalataimat. Higgyék el, hogy itt, Közép-Európában, ahol mindig nagy termőhelye volt az új eszméknek, paradox eszméknek is - azt hiszem, egy Tornai-versben van: fából vaskarikát itt csinálnak és ahol mindig termőhelye volt az új formáknak és az új életérzéseknek, ma is terem valami sajátos és figyelemre méltó, hála a hétszáz év hagyományainak és a mi saját társadalmi formációnknak is. Hogy mi az, ami nálunk figyelemreméltó? Nem egy itt megforduló író és újságíró teszi fel ezt a kérdést. Legfrissebben és legmélyebbre menően az a Claudio Magris trieszti professzor, aki a közép-európai irodalmak és szellemiség legjobb s világtekintélyű ismerője, és akinek „A Duna” (Danubio) című könyve a múlt napokban hagyta el a sajtót, és mindjárt bestseller lett Olaszországban. A könyv a Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig vizs61
