Kiss Gy. Csaba - Szilcz Eszter (szerk.): A másik Magyarország hangja. Dokumentumok az Írószövetség 1986-os közgyűléséről - RETÖRKI könyvek 16. (Lakitelek, 2016)
A közgyűlés jegyzőkönyve
A másik Magyarország hangja Hadd térjek tehát rá most arra a kérdésre, amelyet készséggel feltárok itt - magamnak is kínzó kérdés ez s talán jó ez a közgyűlés arra, hogy megpróbáljunk szembenézni vele. Mindnyájunkat illet. Mit ér ez a mai magyar irodalom? Kérdésként, nyílt vádként, letorkolásként minduntalan szembetalálkozom ezzel, valahányszor a magyar irodalom valamilyen - szerintünk - jogos igénye fölmerül. A magyar nyelvben teremtő szellemnek valamivel szélesebb preferálása; az élet drágulásával valamivel jobban lépést tartó honorálása; annak az adóztatási rendszernek a finomítása, amely fillérre kimutatott jövedelmünket aszerint a skála szerint adóztatja, amelyet a köztudottan adócsaló maszekok számára állítottak föl; az „érdemesművész”-ség és a „kiváló művész”-ség kategóriáival járó előnyök végre-valahára biztosítása íróknak is... s a többi. Az elhárító vagy halogató választ nem ritkán kíséri a megjegyzés, hogy ez az - „piha!” - irodalom, ez a szürke irodalom, ez a nagyjait veszített irodalom nem formálhat jusst előnyökre. Ez a negatív vélekedés - utólag - szankcionálhatja, szentesítheti a gazdasági reformoknak a kultúrát sújtó és jóelőre - sajna! - be nem kalkulált végzetes kihatásait is. S ez a nézet divatos lett. A jobb emberek ezt vallják. És ki tudja: hátha nekik van igazuk. Még egy Weöres Sándor is ezen a nézeten van. Az Új Tükör számára adott interjújában olvasom: „A nagy generáció kihalt, mint annak idején Arany Jánossal. Most majd várni kell, amíg Ady Endre kora jön. Egyelőre vákuum van.” Ha csakugyan így állunk, mire valók volnának a finom mérlegelések, protokoll-listák? Lilliputban nevetséges protokollt tartani. A fazék-emberek között. Epigon-világban. Vákuumban. Nézzük inkább azt, hogy ez a vád mennyire helyénvaló. És ha kiderülne, hogy az, akkor ám lássuk, hogy megvannak-e a feltételei, hogy jöjjenek az új Adyk. Vagy nincsenek meg, és akkor, ha jönnének is, csak a Hortobágy poétái lesznek belőlük, káromkodnak, mert mi mást tehetnek, mint a Spiró darabjában a reményvesztettek, vagy fütyörésznek, mint a kottát nem ismerő dalszerzők. Esetleg nagyot ütnek botjukkal egy szamár fejére. Én a múlt közgyűlésen megkockáztattam: magasra értékelem az élő magyar irodalmat - mondám. No, lett is részem intésben, megrovásban. De ma sem tenném alacsonyabbra. 60
